2014. szeptember 17., szerda

Couchsurfing Kampalában avagy az ugandai hippi család

Azért még utazásom vége fele sem tűnt el belőlem a bájos európai naivitás. Miután az óriás bőröndömet (ismét megfogadtam, hogy soha többet nagy bőrönd) feltuszkoltam, a kicsinek nem nevezhető hátizsákomat laptopommal és fényképezőmmel a mellettem lévő ülésre helyeztem, szomorúan bámészkodtam ki az ablakon Mbarara zsongásába. Persze a merengésből nagyon hamar fel kellett ébredni, hogy miért is gondoltam másként, nem tudom, a buszt természetesen telepakolták emberekkel, a táskám meg nagyon gyorsan az ölembe került nem akarván, hogy berakják a csomagtartóba a csirkék közé. A következő öt órában konkrétan a kezemet se tudtam megmozdítani, hogy egy könyvet kivegyek, így volt időm azon gondolkodni, hogy vajon mennyire jó ötlet a kanapészörf Afrika kellős közepén illetve azon morfondírozni, hogy a jógik tényleg tudják-e abszorbeálni a vizeletüket. Bár nyugalomra ENSZ menekült tábortól zaklatott lelkem már eléggé vágyott, de szerettem volna magamnak tetszelegni a laza és vagány világutazói szerepben, meg persze nem akartam kihagyni a lehetőséget egy helyi művész család életébe való belecsöppenésből sem.

Azért természetesen biztosra mentem, csak olyan embereknek írtam, akik sok pozitív referenciával rendelkeztek, ami ebben az esetben kettőt jelentett, de az 50 %-os eredmény itt teljesen megfelelő volt, címet nem tudtam, viszont szereztem egy telefonszámot, ami miért is lett volna kapcsolható. Nem aggódtam kicsit sem, mikor éppen vizionáltam ahogy a 30 kg-os gurulós bőrönddel plusz a hátizsákkal a kiépítetlen utakon caflatva próbálok valami szállást keresni, miközben hatszázan rohamoznak meg valamivel. Bradt's travel guide-ban reménykedtem kicsit, hogy kinézek valami szállást, de senkitől nem bírtam megtudni, hogy egyáltalán Kampala melyik felébe érkezik a busz, térképet meg hát hiába mutogattam. Feleslegesen Afrikában nem aggódunk, úgyhogy inkább hunyorogtam, hogy megpróbáljak beleolvasni az előttem lévő újságjába, aki éppen az Ebola in Uganda című vezércikket olvasta.Szerencsére ez annyira nem sikerült, úgyhogy inkább próbáltam a Jesus-on kívül mást szavakat is kivenni egy hölgyemény három óra hosszan tartó szenvedélyes beszédéből a buszon.

Lesz ami lesz, szálltam le a buszról, rögtön meg is rohamozott vagy 50 taxis. Én menekültem volna, de sajnos a gurulós bőröndöm nem terepjáró verzió volt, így nem voltam igazán mobilis. Az egyik taxis, aki egy mukkot nem beszélt angolul, a fülemhez tartott egy telefont, amiből azt hiszem Somolygó Sam hangja csendült fel, de semmit sem értettem, mivel úgy tűnt, hogy a pályaudvaron mindenki felém üvölt. Egy másik csávó Vigyori számát mutogatta nekem a telefonjában, tényleg fogalmam nem volt, hogy éppen mi folyik körülöttem, és még azon is elgondolkoztam így egyetlen fehérként a pályaudvaron, hogy vajon honnan tudták, hogy kit kell megszólítani. Aztán a megváltó telefoncsörgés,:a hostom, Bobby hívott, hogy a húga nincs messze tőlem, és mehetek vele együtt haza, vegyük fel a lányt a sofőrrel. Végül az a sofőr nyert, aki jobban színlelte, hogy tud angolul, de mivel én nem tudtam elmagyarázni, hogy mi a helyzet, Bobbyt kértem meg, hogy ezt tegye meg.

Agresszív Edward szépen elindult a megbeszélt találkozóhelyre, viszont nagyon hamar egy hatalmas dugóban találtuk magunkat. Én gondoltam, hogy ez csak a hírhedt kampalai traffic jam, de mikor lövéseket hallottam és menekülő embereket üldöző rendőröket, akkor egy picit elbizonytalanodtam, hogy akkor most mi a fene is folyik körülöttem. Amennyire Agresszív Edward összefüggéstelen mondataiból kivettem, valami tüntetés volt, emiatt pedig lezárták az utakat, és nem mehettünk abba az irányba, amerre kellett volna. Gondoltam ez remek, de azért szerényen megjegyeztem, hogy azonnal tűnjünk el innen. Edward összevissza hadoválása és a Bobbyval való folyamatos telefonbeszélgetések után szép lassan sikerült találkoznunk Estherrel.

Bobbyék házához érkezvén Agresszív Edward nagyon próbálkozott, hogy megkapja a másnapi reptéri fuvarom, de ekkor már voltam annyira lenyugodva, hogy szépen elküldjem a francba. Elég volt csak Bobby arcára néznem, tudtam, hogy a taxis jól lehúzott, mint utólag kiderült, kérte Bobbyt, hogy ezt nehogy az én tudomásomra hozza. Kicsit aggódtam, hogy ebben a maximum szétesettséget sugárzó állapotomban mennyire tudok minimális bizalmat is árasztani hostoló családom felé, de nem rúgtak ki szerencsére. Kampala egy nyugalmasabb részén voltunk, kijjebb a belvárostól egy félórás sétára a Victoria-tótól. Ez tényleg egy elit környék volt, a zöldövezet, bár ez a kifejezés átértékelődött a város házai között előbukkanó esőerdő láttán. Boltok mindenfele és természetesen muzunguk, ha nem is tömkelegével, de többet is láttam sétám során.

Bobby nem volt annyira jó passzban, éppen gyereket várt. Ennek ellenére átadta az ágyát és a földön lévő matracon aludt, sehogy sem tudtam erről lebeszélni. Valami orosz krapek az apuka (aki hogy hogy nem egyszer Bobbyéknál szörfölt), a nagy zenei businesst Ugandában készül megcsinálni, együttesében Bobby énekel. Mutattak pár számot, elég jó hangja van a csajszinak, de ez a keresztény rock még mindig nem az én stílusom. Annál inkább tetszett Bobby öccsének a zenéje. A miniatűr szobája egy stúdió is egyben elektronikus zongorával és mindenféle Apple kütyüvel telepakolva, ami érdekes kontrasztot adott a lakás puritánsága, a kinti pottyantós WC és a faszénen főzés mellett. Igazi kicsit funkys, kicsit reggeas ugandai zenét játszottak, amire még én se bírom ki, hogy ne táncoljak vigyorogva. Bobby egyébként Németországba készül szülni, nem tudja hogyan, de mindenképp ez a terve.

Esther, a legfiatalabb lány is couchsurferekből válogatja meg a pasijait, éppen egy orosz és egy amcsi srácnál tartott. Ő is Németországba készül valami divattervező suliba. Estherrel nagyon jól kijöttünk, nagyokat röhögcséltünk. Bár nem annyira sikerült semelyikükkel mélyenszántó beszélgetéseket folytatni, amit pedig igazán szeretek a couchsurfingben, iszonyatosan barátságosak, közvetlenek és segítőkészek voltak, de zajlott az ő életük, mintha jelenlétem semmit sem változtatott volna a mindennapokon. És azt hiszem ez így is volt. Annyira sokan érkeznek hozzájuk, hogy teljes mértékben megszokták, hogy van ott valami idióta náluk. Rajtam kívül is voltak szörfösök, igazi hippik, egy német nőci a két gyerekével. A nő nem volt szívbajos, éppen diplomamunkáját írja Ugandában erdészetből és vitte a 4 meg a 7 éves gyereket. Ja és couchsurföltek. A gyerekek eltérő bőrszínéből ítélve apuka az volt több is, amitől kényszeresen jelenetek játszódtak le a fejemben abból a borzasztó német filmből, ahol a német nő beleszeret az afrikai izmos bennszülöttbe. Először azt hittem, hogy egy picit zizis a csaj, hogy a félvér befont hajú kisfiát Sofiának hívja, de aztán leesett, hogy lány.

Annyiban mégiscsak változtatott a jelenlétem, hogy adtam nekik munkát. Az anyuka meg Esther ruhákat varrogattak és nagyon ajánlgatták, hogy varrnak nekem is egyet. Meg táskát. Én mondtam, hogy persze iszonyatosan örülnék, de hát hogy fog az eljutni hozzám tekintve, hogy a repülőm másnap délben indul. Erre nagyot röhögtek, hogy majd nem alszanak, amire persze kicsit kellemetlenül érezvén magam, nem tudtam, hogy mit mondjak, de nagyon szerettem volna afrikai ruhát. Értettem én hogy fizetek (keveset) és munkát adok, de nem akartam, hogy kellemetlenséget okozzak. Másodsorban pedig gonosz énem elkezdett azon gondolkozni, hogy mennyiben fair play üzletelni a vendégeiddel.Viszont érdekes volt látni, hogy hogyan élnek és dolgoznak, zsongtak mint a méhecskék. Hasznossá téve magamat főztem mindenkinek vacsorát és demonstráltam, hogy elég béna vagyok faszénen főzésben.

Tervezett indulásom után negyedórával el is készült a ruhám meg a táskám és még a bőröndömbe is sikerült begyömöszölnöm őket. A táska itt lóg a falon, a ruha a szekrényben, de Uganda, Bobby és családja már álomszerű messzeségben.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése