Talán a legkülönlegesebb dolog Afrikában megtapasztalni, hogy az idő máshogy is folyhat mint Európában. Ez egy nagyon fontos tényező abban, hogy az egész kinn-tartózkodásom egy álomhoz hasonlít. Nem először lévén Afrikában, tudtam, hogy ez így lesz. Pontosan azt vártam, hogy a pause gombot megnyomjam életem szalagján és titkolt naivsággal reménykedtem, hogy sikerül kicsit vissza is tekerni.
Az, hogy mi okozza ezt a teljesen eltérő időészleletet, az nagyon jó kérdés. Én azt hiszem, hogy nekem az emberek mentalitása és időhöz való viszonya közvetítette leginkább az idő másságát.
Az African time az egy muzunguk által meglehetősen gyakran idegeskedve és cinikusan lemondó hanglejtéssel ismételgetett fogalom. Az elnevezés arra utal, hogy ha a fejlett világból Afrikába tévelygett ember megbeszél egy találkozót x időpillanatra egy helybélivel, akkor kicsit sem szabad meglepődni azon, ha a partner x+3 óra múlva jelenik meg, ez teljesen normális. Természetesen emiatt minden állandóan csúszik, és ez érvényes olyan dolgokra is mint az iskolában az óra kezdés. Meglehetősen ritka, ha a tanár időre bemegy órát tartani, és a diákok is random időpontokban tisztelik meg a tantermet jelenlétükkel. Nem kérdés, hogy ez mennyire nem hatékony, viszont lenyűgöző, hogy ilyen időnélküliségben fenn lehet tartani egy nagyjából működő társadalmat.
Én megküzdési stratégiaként nagyon gyorsan az alkalmazkodást választottam, idegeskedni nem szeretek, bosszankodni meg egyébként is turistás és snassz. Olyan tevékenységeket folytattam az ilyen üresjáratokban, amikre egyébként betáblázott PhD-s életemben kevéssé jut időm. Persze az egész csak internet nélküli okos-telefontalanságban működhetett. Nézelődtem, figyeltem kifele és befele, fényképezgettem, olvastam és írogattam. De talán a legfontosabb, hogy gondolkodtam. Ijesztő ráébredni, hogy ez mennyire elhanyagolt tevékenység manapság és kicsit megnyugtató, hogy mentális aktivitásom nem csak az EEG-n érzékelhető.
Ez a megváltozott attitűd nagyon hamar kisimította talán még nem is annyira az arcomon, de a kis lelkemen lévő ráncokat. Az állandó és felesleges rohanás megszűnése, a maximális időkihasználásra törekvő tervezgetéssel való felhagyás nálam egy abszolút stresszmentes állapotot eredményezett. Na jó, a tervezgetéssel persze nem tudtam teljesen felhagyni, és mivel beleestem abba a hibába, hogy elhittem, hogy értem a rendszert - értsd tudom melyik napokon nincs áram - újra és újra szembesülhettem az újratervezés szükségszerűségével. A tervtelenség és lassabb életvitel olyan egzotikus cselekedetekre inspirált, mint az ébresztőórám kikapcsolása és az önmagamra való figyelés. Egyszerűen kezdtem azt csinálni, amit a testem diktált és amihez kedvem volt. A napjaim kitágultak, élménydúsak és nagyon hosszúak lettek. Hirtelen rengeteg időm lett.
Persze ez meglehetősen hasonlított a helyiek életvitelére, és azt hiszem pont az ilyesfajta attitűdjük az, amiért még a nem rasszista fejlett világbeli egyedek is a lusta jelzővel illetik őket. Ha megpróbáljuk ezt kontextusában tekinteni, akkor valamennyire érthető, hogy az ember munka hátrányára prioritizál olyan tevékenységeket mint evés akkor, amikor erre van lehetőség, vagyis éppen van kaja. Az étel, de még inkább a vízszerzés (számítógépfüggőknél pedig az áram - bár ez inkább ránk volt jellemző, de azért nem kizárólag) nem csak a terveket írja felül, hanem a munkavégzés égető szükségességét is szépen eloltja. Legjobban ezt talán őreink mint legközelebbi "alkalmazottjaink" munkamorálján keresztül tapasztaltuk meg, és mivel az én kinn-létem alatt is elfogyasztottunk hármat, volt szerencsénk bőven tapasztalatot szerezni. Őrlány kajálni és barátkozni szökött ki meglehetősen gyakran, és ezt azután is folytatta, miután figyelmeztettük, hogy talán ne, kéne. Az egyik kis puskás 17 éves éjjeli őr egyik éjjel úgy gondolta, hogy ha fáj a feje, akkor elmenni gyógyszerért és tárva-nyitva hagyni a kapunkat az oké. A következő éjjeli őrünk pedig annyira jól bezárkózott egy ilyen tárolószerű építménybe éjszakára, hogy békésen aludjon, hogy kifejezetten békésen aludt, amikor mi őrjöngve dörömböltünk a fémkapun és eszeveszetten kiabáltunk, mivel nem tudtunk bejutni az éjszaka kellős közepén a házunkhoz.
Az ugandai bizniszben az idő nem pénz. Pontosan ezt láttam a taxisofőröknél is, akik ugyanannyit kértek szolgáltatásaikért akkor, amikor a fuvarozáson kívül még órákat kellett ránk várni, és Vihogó Deus se kalkulálta bele az esetleges kihagyott fuvarokat, amikor elvitt a szafarira (és emiatt aludnia kellett valahol és étteremben ennie a turistaövezetben -teszem hozzá hogy helyieknek persze mind a szálloda szobák, mind az éttermi árak hirtelen harmadára csökkennek.)
És akkor a számomra a legnagyobb talány, a banánfutár. A banánfutár legfontosabb jellemzője, hogy nagyon nehéz lefényképezni. Ha meglátja nyakamban a kamerát, messzire menekül vagy villámokat szór a szeme. A banánfutár sohasem mosolyog és legkevésbé sem tűnik boldognak, viszont rendületlenül tolja a város felé a maximálisan megrakott roskadozó biciklijét. Mivel a banántól ő már nem fér rá a biciklire, ezért kénytelen tolni hosszú kilométereken keresztül, hegyeken-dombokon át szakadó esőben vagy izzasztó hőségben, hogy ici-picivel drágábban el tudja adni a banánföldekről megvásárolt gyümölcsöt. Az arcukból ítélve az árrés tényleg nem lehet túl nagy.
Azt hiszem nem véletlen, hogy a bizniszt Ugandában az indiaiak mívelik. Nekik nem okoz lelkiismereti válságot, ha valamihez olcsóbban jutnak hozzá, mint korrekt. Nem is örvendenek túl nagy népszerűségnek, amihez hozzájárul a sok-isten hit, no meg az, hogy nem hajlandóak lányaikat ugandaiakhoz adni. Bezzeg ők elveszik az ugandai lányokat. Lelkiismereti válságomból ítélve én azt hiszem, nem vagyok indiai.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése