Couchsurfing Kampalában avagy az ugandai hippi család

Azért még utazásom vége fele sem tűnt el belőlem a bájos európai naivitás. Miután az óriás bőröndömet (ismét megfogadtam, hogy soha többet nagy bőrönd) feltuszkoltam, a kicsinek nem nevezhető hátizsákomat laptopommal és fényképezőmmel a mellettem lévő ülésre helyeztem, szomorúan bámészkodtam ki az ablakon Mbarara zsongásába. Persze a merengésből nagyon hamar fel kellett ébredni, hogy miért is gondoltam másként, nem tudom, a buszt természetesen telepakolták emberekkel, a táskám meg nagyon gyorsan az ölembe került nem akarván, hogy berakják a csomagtartóba a csirkék közé. A következő öt órában konkrétan a kezemet se tudtam megmozdítani, hogy egy könyvet kivegyek, így volt időm azon gondolkodni, hogy vajon mennyire jó ötlet a kanapészörf Afrika kellős közepén illetve azon morfondírozni, hogy a jógik tényleg tudják-e abszorbeálni a vizeletüket. Bár nyugalomra ENSZ menekült tábortól zaklatott lelkem már eléggé vágyott, de szerettem volna magamnak tetszelegni a laza és vagány világutazói szerepben, meg persze nem akartam kihagyni a lehetőséget egy helyi művész család életébe való belecsöppenésből sem.

Azért természetesen biztosra mentem, csak olyan embereknek írtam, akik sok pozitív referenciával rendelkeztek, ami ebben az esetben kettőt jelentett, de az 50 %-os eredmény itt teljesen megfelelő volt, címet nem tudtam, viszont szereztem egy telefonszámot, ami miért is lett volna kapcsolható. Nem aggódtam kicsit sem, mikor éppen vizionáltam ahogy a 30 kg-os gurulós bőrönddel plusz a hátizsákkal a kiépítetlen utakon caflatva próbálok valami szállást keresni, miközben hatszázan rohamoznak meg valamivel. Bradt's travel guide-ban reménykedtem kicsit, hogy kinézek valami szállást, de senkitől nem bírtam megtudni, hogy egyáltalán Kampala melyik felébe érkezik a busz, térképet meg hát hiába mutogattam. Feleslegesen Afrikában nem aggódunk, úgyhogy inkább hunyorogtam, hogy megpróbáljak beleolvasni az előttem lévő újságjába, aki éppen az Ebola in Uganda című vezércikket olvasta.Szerencsére ez annyira nem sikerült, úgyhogy inkább próbáltam a Jesus-on kívül mást szavakat is kivenni egy hölgyemény három óra hosszan tartó szenvedélyes beszédéből a buszon.

Lesz ami lesz, szálltam le a buszról, rögtön meg is rohamozott vagy 50 taxis. Én menekültem volna, de sajnos a gurulós bőröndöm nem terepjáró verzió volt, így nem voltam igazán mobilis. Az egyik taxis, aki egy mukkot nem beszélt angolul, a fülemhez tartott egy telefont, amiből azt hiszem Somolygó Sam hangja csendült fel, de semmit sem értettem, mivel úgy tűnt, hogy a pályaudvaron mindenki felém üvölt. Egy másik csávó Vigyori számát mutogatta nekem a telefonjában, tényleg fogalmam nem volt, hogy éppen mi folyik körülöttem, és még azon is elgondolkoztam így egyetlen fehérként a pályaudvaron, hogy vajon honnan tudták, hogy kit kell megszólítani. Aztán a megváltó telefoncsörgés,:a hostom, Bobby hívott, hogy a húga nincs messze tőlem, és mehetek vele együtt haza, vegyük fel a lányt a sofőrrel. Végül az a sofőr nyert, aki jobban színlelte, hogy tud angolul, de mivel én nem tudtam elmagyarázni, hogy mi a helyzet, Bobbyt kértem meg, hogy ezt tegye meg.

Agresszív Edward szépen elindult a megbeszélt találkozóhelyre, viszont nagyon hamar egy hatalmas dugóban találtuk magunkat. Én gondoltam, hogy ez csak a hírhedt kampalai traffic jam, de mikor lövéseket hallottam és menekülő embereket üldöző rendőröket, akkor egy picit elbizonytalanodtam, hogy akkor most mi a fene is folyik körülöttem. Amennyire Agresszív Edward összefüggéstelen mondataiból kivettem, valami tüntetés volt, emiatt pedig lezárták az utakat, és nem mehettünk abba az irányba, amerre kellett volna. Gondoltam ez remek, de azért szerényen megjegyeztem, hogy azonnal tűnjünk el innen. Edward összevissza hadoválása és a Bobbyval való folyamatos telefonbeszélgetések után szép lassan sikerült találkoznunk Estherrel.

Bobbyék házához érkezvén Agresszív Edward nagyon próbálkozott, hogy megkapja a másnapi reptéri fuvarom, de ekkor már voltam annyira lenyugodva, hogy szépen elküldjem a francba. Elég volt csak Bobby arcára néznem, tudtam, hogy a taxis jól lehúzott, mint utólag kiderült, kérte Bobbyt, hogy ezt nehogy az én tudomásomra hozza. Kicsit aggódtam, hogy ebben a maximum szétesettséget sugárzó állapotomban mennyire tudok minimális bizalmat is árasztani hostoló családom felé, de nem rúgtak ki szerencsére. Kampala egy nyugalmasabb részén voltunk, kijjebb a belvárostól egy félórás sétára a Victoria-tótól. Ez tényleg egy elit környék volt, a zöldövezet, bár ez a kifejezés átértékelődött a város házai között előbukkanó esőerdő láttán. Boltok mindenfele és természetesen muzunguk, ha nem is tömkelegével, de többet is láttam sétám során.

Bobby nem volt annyira jó passzban, éppen gyereket várt. Ennek ellenére átadta az ágyát és a földön lévő matracon aludt, sehogy sem tudtam erről lebeszélni. Valami orosz krapek az apuka (aki hogy hogy nem egyszer Bobbyéknál szörfölt), a nagy zenei businesst Ugandában készül megcsinálni, együttesében Bobby énekel. Mutattak pár számot, elég jó hangja van a csajszinak, de ez a keresztény rock még mindig nem az én stílusom. Annál inkább tetszett Bobby öccsének a zenéje. A miniatűr szobája egy stúdió is egyben elektronikus zongorával és mindenféle Apple kütyüvel telepakolva, ami érdekes kontrasztot adott a lakás puritánsága, a kinti pottyantós WC és a faszénen főzés mellett. Igazi kicsit funkys, kicsit reggeas ugandai zenét játszottak, amire még én se bírom ki, hogy ne táncoljak vigyorogva. Bobby egyébként Németországba készül szülni, nem tudja hogyan, de mindenképp ez a terve.

Esther, a legfiatalabb lány is couchsurferekből válogatja meg a pasijait, éppen egy orosz és egy amcsi srácnál tartott. Ő is Németországba készül valami divattervező suliba. Estherrel nagyon jól kijöttünk, nagyokat röhögcséltünk. Bár nem annyira sikerült semelyikükkel mélyenszántó beszélgetéseket folytatni, amit pedig igazán szeretek a couchsurfingben, iszonyatosan barátságosak, közvetlenek és segítőkészek voltak, de zajlott az ő életük, mintha jelenlétem semmit sem változtatott volna a mindennapokon. És azt hiszem ez így is volt. Annyira sokan érkeznek hozzájuk, hogy teljes mértékben megszokták, hogy van ott valami idióta náluk. Rajtam kívül is voltak szörfösök, igazi hippik, egy német nőci a két gyerekével. A nő nem volt szívbajos, éppen diplomamunkáját írja Ugandában erdészetből és vitte a 4 meg a 7 éves gyereket. Ja és couchsurföltek. A gyerekek eltérő bőrszínéből ítélve apuka az volt több is, amitől kényszeresen jelenetek játszódtak le a fejemben abból a borzasztó német filmből, ahol a német nő beleszeret az afrikai izmos bennszülöttbe. Először azt hittem, hogy egy picit zizis a csaj, hogy a félvér befont hajú kisfiát Sofiának hívja, de aztán leesett, hogy lány.

Annyiban mégiscsak változtatott a jelenlétem, hogy adtam nekik munkát. Az anyuka meg Esther ruhákat varrogattak és nagyon ajánlgatták, hogy varrnak nekem is egyet. Meg táskát. Én mondtam, hogy persze iszonyatosan örülnék, de hát hogy fog az eljutni hozzám tekintve, hogy a repülőm másnap délben indul. Erre nagyot röhögtek, hogy majd nem alszanak, amire persze kicsit kellemetlenül érezvén magam, nem tudtam, hogy mit mondjak, de nagyon szerettem volna afrikai ruhát. Értettem én hogy fizetek (keveset) és munkát adok, de nem akartam, hogy kellemetlenséget okozzak. Másodsorban pedig gonosz énem elkezdett azon gondolkozni, hogy mennyiben fair play üzletelni a vendégeiddel.Viszont érdekes volt látni, hogy hogyan élnek és dolgoznak, zsongtak mint a méhecskék. Hasznossá téve magamat főztem mindenkinek vacsorát és demonstráltam, hogy elég béna vagyok faszénen főzésben.

Tervezett indulásom után negyedórával el is készült a ruhám meg a táskám és még a bőröndömbe is sikerült begyömöszölnöm őket. A táska itt lóg a falon, a ruha a szekrényben, de Uganda, Bobby és családja már álomszerű messzeségben.

Parafrika

Ugyebár az egyszerű európai egy afrikai ország nevének hallatán (ha sikerül jó kontinensre elhelyeznie) félelmetes járványokra, egymást öldöklő törzsekre, fegyveres rablásokra, nemi erőszakon keresztüli HIV-fertőzésre asszociál. Természetesen mindennek van alapja, de jelzem Afrikában 53 ország található és meglehetősen széles spektruma van a biztonságosságnak. Őszintén szólva én Ugandában az esetek 90 % -ban teljesen biztonságban éreztem magam, két félelmem volt csak. Az egyik, hogy elcsap egy boda bodás, amire az esély nem volt elhanyagolható. Persze ha ez megtörtént volna, akkor egészen biztosan a boda boda esik szét darabokra és nem én, csak ugye a forró fémmel való érintkezés gondolata annyira nem esett jól. A másik nagy félelmem a bámészkodás közbeni fedetlen csatornákba való belepottyanás volt, de ezt is sikerült megúszni. Az ember nyilván próbál betartani alapvető szabályokat, minthogy éjjel nem császkál a világító fehér fejével a közvilágítatlan utcákon, nem indul útnak városon kívül kocsival sem éjjel, az aranyórát pedig szépen becsusszantja a zsebébe. Tolvajlás szempontjából a szép Belvárosunknál mindenképpen, de talán még Oxfordnál is nagyobb biztonságban éreztem a dollárbankóimat. Persze azért volt egy-két olyan pillanat is, ami hajszálnyinál kissé ijesztőbb volt, de természetesen ezekről az ember lánya csak akkor számol be, amikor már a biztonságosnak hitt Európában szívja a friss levegőt.

Még az első héten történt, hogy jó szokásunkhoz méltóan az Ark Caféban fogyasztottuk el vacsoránkat és egy bulizást terveztünk a Vegasban. Az Ark Café tipikus muzungu hely hamburgerrel és internettel. Ilyenkor természetesen mindenki agyba főbe nyomogatja a telefonját, így fedezte fel Szeplőke azt az emailt is, amelyben az entebbei reptér terrorista fenyegetéséről értesítettek minket. Ezt az emailt csak a nagyoknak küldte el az angliai menedzsment, hogy ne keltsenek pánikot. Így természetesen a projekt menedzserek is mindent elkövettek, hogy titokban vitassák meg az ügyet. Susmogva félrevonultak kínosan ügyelve arra, hogy alattvaló a környéken ne tartózkodjon. Szemfüles lány lévén nekem azért ez feltűnt, meg hát BBC Africát csekkolva értesültem is a hírről, úgyhogy gondoltam szólok nekik, hogy igazából mindenki őket figyeli, hogy mi a fene van. Éppen számoltak be a nagy nyilvánosság előtt a hírről, mikor is hirtelen elsötétült minden és valahogy első reakcióként gondoltam beugrom az asztal alá. Aztán persze generátorral valami minimális fényt gyártottak, de azért nem hagyott nyugodni a tudat, hogy ez lesz az első hely, amit Mbararában terrorista támadás ér. Persze azért a tizenhét fehér kis diák annyira azért nem tűnt vonzó célpontnak.

Parázás kettő, amikor is még érkezésünk körül éppen Somolygó Sam szállított hazafele minket az sötét éjszakában. A gödrös úton bukdácsoló kocsiban meg történeteket mesélt arról, hogy hogyan ölnek meg és rabolnak ki embereket a szomszédukban lévő esőerdőben. Kicsit reménykedtem, hogy üzleti célzattal kelti a pánikot, de azért megszeppenve ültünk mindnyájan a taxiban. Mikor is hazaérve beengedett minket az éjjeli őr a vállára akasztott puskával. Ezelőtt még nem láttuk volna, hogy puskát hordanának, és ennek a ténynek még örültünk is volna, hacsak nem ketten a háromból gyanakodni nem kezdünk, hogy nem ugyanaz a srác nem látszik rendesen az éjszakában, aki tegnap őrködött. Félve szálltunk ki és óbégattuk az éjjeli őrünk nevét, és hát a jelen lévő srác szemmel láthatólag nem mutatta a koktélparty effektust. Ekkor egymásra néztünk, hogy most mi a franc van, de a puskás srác csak nem akart minket megtámadni. Odamerészkedtünk hozzá, és kiderült, hogy őrcsere volt.

Az éjjeli őrök konstans szorongást keltő tényezők voltak, hiszen már szerintem említettem, hogy Őrsrác szépen elhagyta az őrhelyét, és mire mi megérkeztünk az éjszakában egy nyitott kaput találtunk nuku őrrel. Hát őt ugye kirúgták, így jött II. Őrsrác, aki egyik bulis esténk után nem nyitotta ki a kaput. Körülbelül egy órát dörömböltünk a fémkapun, mire már az egész környék tudta, hogy nem létezünk olyannal mint security, de még mindig nem történt semmi. Nem mertünk bemászni, hiszen féltünk attól, hogy egy esetleges hirtelen ébredés egy lövésben végződhet. (Bár én itt megjegyeztem, hogy szerintem fogalmuk sem volt az őröknek, hogy kell a puskát használni.) Szóval megvártuk a főnököt, aki szépen bemászott és kb 10 percet keresgélte a srácot, de sehol nem volt senki. A kaput ő nyitotta ki, és mire mind bejutottunk, II. Őrsrác felébredt és szépen kikúszott az alkalmi maximálisan hangszigetelt beton tároló alvóhelyéről.

Fertőzésektől való parázásban azt hiszem egészen laza voltam. Igazából simán ettem, amit a helyiek, volt hogy kilógott a lábam a szúnyogháló alól, használtam a pottyantós WC-t az iskolákban. Viszont amikor az ENSZ menekülttáborban voltunk, az ottani pottyantós WC elképesztő állapotát látván lelki szemeim előtt minimum egy rizslészerű hasmenés jelent meg. Ezek után különösen jól esett, mikor a táborvezető megmutatta a személyzeti fürdőszobát és külön kiemelte, hogy eszünkbe ne jusson a lakókét használni. A maximumot megtettem, sikáltam a kezemet, ráöntöttem az összes alkoholos kézfertőtlenítőt és így viszonylagos bizodalommal vágtam neki az ebédnek, amivel a helyi menekült nők a helyi nem létező csapokban nem mosott kezükkel a helyi körülmények között előállított legkülönfélébb afrikai fogásokkal vendégeltek meg minket. De inkább a pár nap infúziót választottam volna, minthogy visszautasítsam ezt az iszonyatosan megható kedvességet és persze kíváncsi is voltam a szomáliai gasztronómiai élményre is.

ENSZ táborból hazafele tartva egy kis autóeltérítésben is volt részünk, ugyanis mikor elindultunk, a sofőr véletlenül otthagyta a táborban a főnökét és vissza kellett fordulnia érte. Az alapvető problémát az jelentette, hogy már bőven sötétedett, és az alapítvány szabályai között szerepel, hogy sötétedés után városon kívül ne autókázz. Először kértük, hogy ne forduljon meg, de különösebben nem hatotta meg és 180 fokkal irányt váltva haladtunk tovább. Erőszakocska, az új koordinátorunk, aki nem mellesleg a szabályokat alkotó angliai menedzsment tagjai is volt, persze nem hagyta annyiban, próbálkozott észérvekkel (helló fehérek vagyunk, meg fognak támadni - persze ezt egyik helyinek se jutott eszébe megcáfolni), fenyegetőzött, hogy nem fognak többet együttműködni a szervezetükkel, hisztériázott, hogy fél, de csak azt érte el, hogy a kocsit a sofőr leállította a semmi közepén és vártuk amíg meghozzák a főnököt.

Egyébként az éjszakai sötétben autókázás volt az egyetlen olyan szituáció amiben ténylegesen féltem. Még azt is teljes nyugodalommal konstatáltam, amikor a kampalai valamelyik és nem bírtam kideríteni melyik buszállomásra érkezvén egy demonstráció közepette találtam magam. Egy erőszakos taxisnak sajnos hirtelen felindulásból beadtam a derekam (persze jól lehúzott), viszont a kocsiban egészen biztonságosan éreztem magam, még akkor is ha körülöttem lövések dördültek el. Valószínűleg a rendőrök lőtték a tüntetőket. Szóval az éjszakai vagyis hajnali autókázás a nemzeti parkba való kirándulásom első kihívása volt, mivel reggel nyolcas csimpánz kutatásra volt foglalásom -akarom mondani hittem, hogy volt, ezért korán a sötétben kellett elindulni. Na most a vidéki borzasztó rossz, kivilágítatlan kanyargós utakon még egy sűrű ködfelhő is nehezítette a közlekedést. Konkrétan semmit nem láttam, a két méterre szembejövő autókat sem. Mivel kellő szorongást indukált az, hogy nem tudtam melyik pillanatban fogunk lemenni az útról avagy belemenni valakibe így az útmentén kószáló pár embert is borzasztóan fenyegetőnek éltem meg persze indokolatlanul. Hát Vihogó Deus nem félt nyomni a gázpedált, sőt igazából rá akart venni, hogy vezessek én. De azért az őrültségeimnek is vannak határai.

African time, African business

Talán a legkülönlegesebb dolog Afrikában megtapasztalni, hogy az idő máshogy is folyhat mint Európában. Ez egy nagyon fontos tényező abban, hogy az egész kinn-tartózkodásom egy álomhoz hasonlít. Nem először lévén Afrikában, tudtam, hogy ez így lesz. Pontosan azt vártam, hogy a pause gombot megnyomjam életem szalagján és titkolt naivsággal reménykedtem, hogy sikerül kicsit vissza is tekerni. Az, hogy mi okozza ezt a teljesen eltérő időészleletet, az nagyon jó kérdés. Én azt hiszem, hogy nekem az emberek mentalitása és időhöz való viszonya közvetítette leginkább az idő másságát.

Az African time az egy muzunguk által meglehetősen gyakran idegeskedve és cinikusan lemondó hanglejtéssel ismételgetett fogalom. Az elnevezés arra utal, hogy ha a fejlett világból Afrikába tévelygett ember megbeszél egy találkozót x időpillanatra egy helybélivel, akkor kicsit sem szabad meglepődni azon, ha a partner x+3 óra múlva jelenik meg, ez teljesen normális. Természetesen emiatt minden állandóan csúszik, és ez érvényes olyan dolgokra is mint az iskolában az óra kezdés. Meglehetősen ritka, ha a tanár időre bemegy órát tartani, és a diákok is random időpontokban tisztelik meg a tantermet jelenlétükkel. Nem kérdés, hogy ez mennyire nem hatékony, viszont lenyűgöző, hogy ilyen időnélküliségben fenn lehet tartani egy nagyjából működő társadalmat.

Én megküzdési stratégiaként nagyon gyorsan az alkalmazkodást választottam, idegeskedni nem szeretek, bosszankodni meg egyébként is turistás és snassz. Olyan tevékenységeket folytattam az ilyen üresjáratokban, amikre egyébként betáblázott PhD-s életemben kevéssé jut időm. Persze az egész csak internet nélküli okos-telefontalanságban működhetett. Nézelődtem, figyeltem kifele és befele, fényképezgettem, olvastam és írogattam. De talán a legfontosabb, hogy gondolkodtam. Ijesztő ráébredni, hogy ez mennyire elhanyagolt tevékenység manapság és kicsit megnyugtató, hogy mentális aktivitásom nem csak az EEG-n érzékelhető. Ez a megváltozott attitűd nagyon hamar kisimította talán még nem is annyira az arcomon, de a kis lelkemen lévő ráncokat. Az állandó és felesleges rohanás megszűnése, a maximális időkihasználásra törekvő tervezgetéssel való felhagyás nálam egy abszolút stresszmentes állapotot eredményezett. Na jó, a tervezgetéssel persze nem tudtam teljesen felhagyni, és mivel beleestem abba a hibába, hogy elhittem, hogy értem a rendszert - értsd tudom melyik napokon nincs áram - újra és újra szembesülhettem az újratervezés szükségszerűségével. A tervtelenség és lassabb életvitel olyan egzotikus cselekedetekre inspirált, mint az ébresztőórám kikapcsolása és az önmagamra való figyelés. Egyszerűen kezdtem azt csinálni, amit a testem diktált és amihez kedvem volt. A napjaim kitágultak, élménydúsak és nagyon hosszúak lettek. Hirtelen rengeteg időm lett.

Persze ez meglehetősen hasonlított a helyiek életvitelére, és azt hiszem pont az ilyesfajta attitűdjük az, amiért még a nem rasszista fejlett világbeli egyedek is a lusta jelzővel illetik őket. Ha megpróbáljuk ezt kontextusában tekinteni, akkor valamennyire érthető, hogy az ember munka hátrányára prioritizál olyan tevékenységeket mint evés akkor, amikor erre van lehetőség, vagyis éppen van kaja. Az étel, de még inkább a vízszerzés (számítógépfüggőknél pedig az áram - bár ez inkább ránk volt jellemző, de azért nem kizárólag) nem csak a terveket írja felül, hanem a munkavégzés égető szükségességét is szépen eloltja. Legjobban ezt talán őreink mint legközelebbi "alkalmazottjaink" munkamorálján keresztül tapasztaltuk meg, és mivel az én kinn-létem alatt is elfogyasztottunk hármat, volt szerencsénk bőven tapasztalatot szerezni. Őrlány kajálni és barátkozni szökött ki meglehetősen gyakran, és ezt azután is folytatta, miután figyelmeztettük, hogy talán ne, kéne. Az egyik kis puskás 17 éves éjjeli őr egyik éjjel úgy gondolta, hogy ha fáj a feje, akkor elmenni gyógyszerért és tárva-nyitva hagyni a kapunkat az oké. A következő éjjeli őrünk pedig annyira jól bezárkózott egy ilyen tárolószerű építménybe éjszakára, hogy békésen aludjon, hogy kifejezetten békésen aludt, amikor mi őrjöngve dörömböltünk a fémkapun és eszeveszetten kiabáltunk, mivel nem tudtunk bejutni az éjszaka kellős közepén a házunkhoz.

Az ugandai bizniszben az idő nem pénz. Pontosan ezt láttam a taxisofőröknél is, akik ugyanannyit kértek szolgáltatásaikért akkor, amikor a fuvarozáson kívül még órákat kellett ránk várni, és Vihogó Deus se kalkulálta bele az esetleges kihagyott fuvarokat, amikor elvitt a szafarira (és emiatt aludnia kellett valahol és étteremben ennie a turistaövezetben -teszem hozzá hogy helyieknek persze mind a szálloda szobák, mind az éttermi árak hirtelen harmadára csökkennek.)

És akkor a számomra a legnagyobb talány, a banánfutár. A banánfutár legfontosabb jellemzője, hogy nagyon nehéz lefényképezni. Ha meglátja nyakamban a kamerát, messzire menekül vagy villámokat szór a szeme. A banánfutár sohasem mosolyog és legkevésbé sem tűnik boldognak, viszont rendületlenül tolja a város felé a maximálisan megrakott roskadozó biciklijét. Mivel a banántól ő már nem fér rá a biciklire, ezért kénytelen tolni hosszú kilométereken keresztül, hegyeken-dombokon át szakadó esőben vagy izzasztó hőségben, hogy ici-picivel drágábban el tudja adni a banánföldekről megvásárolt gyümölcsöt. Az arcukból ítélve az árrés tényleg nem lehet túl nagy.

Azt hiszem nem véletlen, hogy a bizniszt Ugandában az indiaiak mívelik. Nekik nem okoz lelkiismereti válságot, ha valamihez olcsóbban jutnak hozzá, mint korrekt. Nem is örvendenek túl nagy népszerűségnek, amihez hozzájárul a sok-isten hit, no meg az, hogy nem hajlandóak lányaikat ugandaiakhoz adni. Bezzeg ők elveszik az ugandai lányokat. Lelkiismereti válságomból ítélve én azt hiszem, nem vagyok indiai.

A feneketlen fenekek éjszakája

Vigyori utolsó mbararai estéjére csinosította magát nagyon lelkesen. Egy nyári térdig érő apró virágos ruhát vett fel és kivételesen azt is megengedte magának, hogy vállai fedetlenül maradjanak. Mindig ügyelt rá, hogy konzervatívan öltözködjön az országban, ahol a miniszoknyát betiltották, de úgy gondolta, hogy ez az apró merészség most belefér. Vigyori helyes és bájos csaj volt, de nem különlegesen szép. A ruhán lévő öv kiemelte vékony derekát és elterelte a figyelmet a nem annyira kerek testrészeiről. Vigyori báját az állandóan mosolygó szemeinek, a pirospozsgás pofija alatti gödröcskéknek és a közvetlen, állandóan viccelődő kamaszlányos stílusának köszönhette leginkább. Élvezte ugandai léte minden percét, de legeslegjobban a bulizást, ami véletlenül sem végződhetett Ugandában unalmasan. Imádott táncolni és minden kreativitását kiélhette itt a táncparketten anélkül, hogy teljesen idiótának nézték volna. Eltúlzott táncmozdulatai nagyon hamar a középpontba varázsolták, még a szimpla muzunguságból adódó középpontnál is középpontabba. És ezt nagyon is élvezte.

Honey B nem egy átlagos péntek estére készült, DJ testvére muzungu barátai ígérték meg, hogy becsatlakoznak egy bulizásba. Úgy érezte, hivalkodóan kell öltöznie, hogy érvényesülni tudjon, ugyanis Honey B pici vékony lány volt. Hiába rendelkezett telt idomokkal, feneke mérete így sem érte el a férfiaknál az ingerküszöböt. Egy sárga mintás szerelést nézett ki magának, ami egy miniszoknyából és egy derék felett végződő topból állt, szabadon hagyva hasát és még inkább gömbölyítve fenekét. Hajával nem sok mindent tudott kezdeni, végre növeszthette, hiszen befejezte az iskolát, elmúlt a tetű veszély. Drótkefe erősségű hajzata még a felfele növési fázisban volt mikrofon jelleget kölcsönözve Honey B méhecske külsejének. Bátyja jött érte a boda bodáján, de még az ajtóból visszafordult hatalmas kereszt alakú fülbevalójáért, fontosnak tartotta a kereszténységet és jelezni akarta, hogy bulizás közben sem feledkezik meg Istenről.

Vigyoriék az Ark Caféban kötöttek ki már megint. Szerették ezt a helyet, mert nem csak afrikai konyha volt, steaket és hamburgert is lehetett rendelni. Persze a kiszolgálás iszonyatosan lassú volt, az ételeket mindig gondosan a rendelés sorrendjében készítették el, így történhetett meg az, hogy a tál sültkrumpli legutolsónak érkezett messze a steak sültkrumpli vagy a sült csirke sültkrumpli után. Az ételek elkészítésének sorrendjét a krumpliszeletek vastagsága is tükrözte, ugyanis a később érkező ételeknél láthatólag nem volt a szakácsnak türelme vékonyra vágni a jó öreg irisht. Az Ark Café elhelyezkedése is tökéletes volt egy péntek estéhez, mivel nem máshol mint a híres Vegas tetőterasz bár alatt helyezkedett el.

Honey B és testvére a tehénszobros körforgalomnál álltak meg, hogy bekapjanak valamit. Leugrottak a boda bodáról és a sötét éjszakában megindultak a parázsló  faszén fényében éppen hogy csak kivehető árusok felé. Vettek egy-egy faszénen sült kecskehús nyársat meg egy zacskó pattogatott-kukoricát. Közben boda bodák, buszok és minibuszok száguldoztak el mellettük dudálással jelezve, hogy lépj arrébb, mert ők jönnek, vagy egymás között dudálással próbálva lerendezni az elsőbbségadás kérdéseit. Sárga fényszóróik melegséget kölcsönöztek az egyébként közvilágítás híján sötét éjszakának. Egy taxi is elhaladt mellettük teletömve muzunguval. Legalább tizenketten ültek a nyolcfős kocsiban. Fehér végtagjaik kalimpáltak ki az ablakon. Evés után a Vegas felé vették az irányt. A Vegas nem tartozott a legmenőbb és legnagyobb helyek közé, mint például a Posh nevű neonfényekben úszó bizarr szobrokkal díszített szórakozóhely. Kisebb volt, de így legalább sosem üres és a DJ-k mindig gondoskodtak róla, hogy a klasszikus RnB számok között Uganda legújabb dallamai is felcsendüljenek.

Vigyori végre rávette a többieket, hogy menjenek fel táncolni. Ahogy felértek, érezte a  tömeg lüktetését. Nem olyan volt mint egy otthoni klubban. Az emberek lenyűgöző muzikalitása és félelmetesen pontos ritmusérzéke összekötötte őket és együttesen rezegtek a zene által szinkronizálva. Vigyorit lenyűgözte, hogy a férfiaknak a tánc az nem a nők fogdosását jelentette, otthonától meglehetősen különböző módon. Az országban, ahol a homoszexualitás bűncselekmény, a férfiak lazán táncoltak egymással és bár a kapcsolat közöttük leginkább mozdulataik összehangolódásán keresztül valósult meg, egymás érintése sem volt egyszeri véletlen eset. Vigyori vett magának egy Nile's Specialt és széles mosolyával beugrott a tömegbe táncolni. Groteszken újszerű tánclépéseihez mindig talált megfelelő partnert. A legtöbb ember nem bírta megállni, hogy legalább egy kicsit ne ugrabugráljon Vigyorival. Viszont volt egy típus, aki rá sem hederített Vigyori muzungu tánclépéseire. Ez a típus nem volt más, mint a nagyfenekű nő. A nagyfenekű nő, ha belépett a klubba, egy pillanatra megállt a levegő. Tekintélyt parancsolóan vonult végig a tánctéren nem foglalkozva azzal, hogy esetleg két táncoló ember között elvágja a kapcsolatot.

Honey B és raszta hajú testvére beléptek a tánctérre. Hiába a hivalkodó öltözet, Honey B észrevétlennek érezte magát. Körbenézett és már megint tele volt a hely a nagyfenekűekkel. Újabban ők is hivalkodóan öltöztek, vagy nagyon feszes nadrágot hordtak, mélyen dekoltált blúzzal vagy rövidke szoknyát, melyben fenekük még nagyobbnak tűnt. Honey B-t iszonyatosan idegesítette, hogy büszkén járnak-kelnek, komolyan, mintha nigériaiak lennének. Nem hagyta, hogy ez elkeserítse, inkább szólt bátyjának, hogy keressék meg a muzungukat. A muzunguk között mindig jól érezte magát, csinosnak és szexinek. Muzungu fiúk hangsúlyos csípőmozdulatait mindig elismerő tekintetekkel díjazták. Nem teljesen értette, hogy miért nem kérik fel táncolni, szívesen megmutatta volna testközelből feneke mozgásának részleteit.

Vigyori kedvenc táncpartnere Gumilábú Joe volt. Gumilábú Joe nagyon vékony srác volt keskeny hosszú arccal és nagy orral. Hiába, édesanyja tuszi vonásai letagadhatatlanok. Gumilábú Joe annyira hajlékony volt, mintha háromszor annyi ízülettel rendelkezett volna mint egy átlagos ember. Tánclépései és kidolgozott vállmozdulatai a szokásosnál is szélesebb mosolyt csaltak Vigyori arcára. Vigyori a pulthoz ment egy sörért és kihasználta a pillanatot, hogy kissé kijjebbről szemlélődjön. Már nem csak lüktetett a tömeg, egyre inkább a forró erotika lett jellemző. A nagyfenekű nők feneke egyre inkább átvette az uralmat a férfiak és a hely felett. Táncmozdulataik közben mindig hátra fele haladtak, bár ha megértjük, hogy a mozgás epicentruma egyértelműen a fenekük volt, akkor azt is könnyen beláthatjuk, hogy a fenék szempontjából minden előre fele történt. A férfiak tekintete elveszett a végtelen fenékrázogatásban, kezeikkel próbálták megragadni a hullámzó zsírpárnákat. A nagyfenekű nő feneke ritmusos dörgölésével jelezte egyértelműen, ha engedélyezte a közeledést.

Honey B élvezte Vigyori társaságát és hogy általa feneke méretéből adódónál jobban középpontba került. Hiába öltözött méhecskének, a férfiak nem őt zsongták körbe. Vigyorival jót tudott táncolni, a többi lány szégyenlős vonaglását nem teljesen értette. Egyszer csak feltűnt Rodger Rodger a rádiós srác. Honey B ahogy meglátta a nyakába ugrott. Rodger Rodger lazán átölelte és forró tánc vette kezdetét. Honey B nagyfenekű társaihoz hasonlóan fenékdörgölőzéssel jelezte, hogy kedvére való a táncközben Isten által nem látott fizikai kapcsolat.

Vigyori telefonjára nézett és látta, hogy Somolygó Sam ötször próbálta hívni. Gyorsan visszahívta és hatalmas bocsánatkérés vette kezdetét. Hajnali kettő volt és kicsit megijedt, hogy mi lesz, ha Sam nem tud értük jönni. Sam persze mondta, hogy semmi baj, megállapodtak abban, hogy félóra múlva értük jön. Vigyori visszament táncolni és meglepődve vette észre, hogy Sam vidáman ott táncol a tömegben. Természetesen elkerülhetetlen volt egy közös tánc a taxisofőrrel. Vigyori és barátai ismét betuszkolódtak a taxiba és miután a szabálytalanul túlzsúfolt kocsival nekitolattak egy rendőrautónak elindultak hazafele, ahol az éjjeli őrük hiányával szembesültek.

Vihar a szavannán

Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy tájleírás is következik, szóval, aki hozzám hasonlóan Fekete István regényeit tíz perc alatt olvasta el, mert átugrotta a leíró részeket, az csak akkor olvasson tovább, ha érdekli, hogy hogyan próbálom megeleveníteni a szavannát madár, bokor és majomkenyérfa szavakra korlátozódó szókinccsel.

Szóval olyan egy órára Mbarara zsongásától van egy nemzeti park (Mburo), és úgy terveztem, hogy az egész napos tréning után (amikor is már megint mindenki ellepte a házat és a többiek szemében ősemberi szintekre emelkedtem azzal, hogy tudtam, hogy kell tábortüzet gyújtani, na meg Mr Aktmodell úgy gondolta, hogy jó ötlet lenyelnie a maláriagyógyszerét víz nélkül, ezáltal a földön kötött ki a fájdalomtól) ideális lesz visszavonulni a természetbe a fényképezőmmel, jegyzetfüzettel, Nádas Péterrel. Somolygó Sammel vágtunk neki az útnak, akit mindig kérdésekkel bombázok, ugyanis ő nagyon jól megtestesíti az ugandai középosztályt, sok mindent meg lehet tudni tőle az itteni életről. És szívesen is mesél, szerintem egészen örül, hogy faggatom. Szóval ahogy haladtunk az egyre vörösebb tájakon, úgy folytunk bele az ugandai politika kicsit sem napsütötte klímájába. Sam ugyanis bár Runyakore, nem a Runyankore képviselőre szavaz, ami miatt a többi Runyakore árulónak tartja. Szavazatvásárlás tehénért, enyhe katonai rásegítés véleményalkotásra szőtték át majomkenyérfákon csüngő gondolataimat.

Mivel kis romantikus lelkem úgy tervezte, hogy a szavannán fogok naplementét és napfelkeltét nézni, kinéztem egy ilyen szuperökoszafarisátras helyet, ami egy dombtetőn feküdt kilátással a nemzeti parkra. A panoráma lenyűgöző volt, dombok között végtelenségekben elvesző szavanna, vöröses föld felett suhogó száraz fűszálak (ennél a pontnál jöttem rá, hogy mégis csak el kellett volna olvasni azokat a tájleírásokat és akkor talán sikerülne értelmesebb mondatokat kreálni), sárgászöld levelű kövérkés cserjék csoportjai, néhol egy-egy kibukkanó valamerre mutató majomkenyérfa. Megbeszéltük Sammel, hogy körbefurikáz egy kicsit a nemzeti parkban. Mburo nincs Afrika legmenőbb nemzeti parkjai között számon tartva, nem is vártam sokat. Úgy voltam vele, hogy nekem már az megéri a 40 USD-s belépőt, hogy teljes mértékben benne lehessek a szavannában és egy kicsit hősnő lehessek Sienkiewicz regényében. Biológia és földrajz órákon megihletett, esténként Afrikáról álmodozó gyerek voltam újra, és pontosan olyan fejet vágtam, mint a kis ugandai gyerkőcök mikor muzungut látnak, amikor is a sárgás-zöldes színek között egy fekete-fehér zebra kukucskált be a kocsiba. Innentől ötpercenként sikkantottam fel, hogy álljunk meg hadd fotózzak, mindenféle (igen, ennyire futotta) antilop, varacskos disznó és majom szökellt, vonszolta magát avagy ugrabugrált körülöttünk. 

Az Mburo tónál álltunk meg, és meghívtam Samet egy kis hajótúrára, azóta is ezt emlegeti a többieknek, szóval azt hiszem, meg volt a napi jó-cselekedetem. Óriási madarak, kék madarak, visítozó madarak kavalkádja alatt, ásítozó vízilovak és víz alatt sunnyogó krokodilok között csodálhattuk meg, ahogy a táj a derűs napból vihar előtti délutánná változott. A szakadó eső is utolért minket, szerencsére a kocsiban. Sam ragaszkodott hozzá, hogy felvisz a dombra a szállásig, hát épp hogy sikerült a pillanatok alatt csúszóssá váló földúton. Beszaladtam sátramba és az ajtót stílszerűen felgörgetve bámultam ki a messzeségbe és néztem, ahogy a szakad az eső a szavannán.

Az eső mellett a vihar is megérkezett, mennydörgés és villámlás vette át az uralmat a szép lassan letelepedő sötétségben. Az öko-helyeken ugyanis minimális az áramfelhasználás, a környéken pedig nincs nagyon árammal ellátott település. Az eső olyan erővel zúdult le ránk, mintha kavicsok zuhantak volna le az égből, így kihasználhattam az alkalmat arra, hogy hangosan énekeljek és ennek hamissága még saját magam se zavarja. A faszénen elkészített vacsorához összesereglett a nép, német szafarizó turisták kerültek elő esernyőkkel, különféleképpen magukra eszkábált esőkabátokkal illetve volt aki egy szál fecskében állt be a sorba a paradicsomleveshez. Étvágyamat ez nem befolyásolván győztem le a Darwin rémálma óta kialakult averziómat az afrikai halevéstől és apámhoz hűen rágcsáltam szét a németek között nem túl népszerű faszénen megsütött tilapia fejeket. A jóllakottságtól és a sötétségtől rám zúduló álmosság hamar visszavonulásra késztetett, a sátram mögötti fürdőhelyiségben a tükörről lepattanó denevér azért annyira felpezsdítette idegrendszeremet, hogy kényszeres gondossággal cipzározzam be sátramat. A vihar szép lassan elcsitult és a körülöttem felcsendülő legkülönbözőbb élőlényekből származó zajok nagyzenekart idéző komplexitása biztosította, hogy egy másodpercig se érezzem magam egyedül. Tücskök, kabócák ciripelése, madarak csicsergése, békák, tehenek, messziségben csapódó paták emlékeztettek arra a becipzározott sátramban, hogy még mindig ott vagyok a szavannán.

A naplementéhez hasonlóan napfelkeltét se láttam, viszont órákon keresztül bámultam a pára és a szavanna relatív elhelyezkedését. És mikor én nehéz gondolataimba süppedtem volna, tenyérnyi színpompás pillangók játékos kergetőzése repített vissza a végtelen szavannába.

Nemalvók és félholtak

A héten két iskolát látogattam meg, hogy felvegyem a diákokkal a kérdőívet alvási szokásaikról. Az egyik Shuku volt, ahol fergeteges produkciónkkal híressé váltunk a megelőző hétvégén, a másik pedig majomkenyérfás tájakon fekvő Nombe, egyház által alapított iskola.

Ugandában az iskolák finanszírozása háromféle lehet: kormány, egyház vagy magán. Az általam eddig látott iskolák hasonlóak abból a szempontból, hogy sok pici épületből épülnek fel, 60-80 fős az osztálylétszám, általában egy osztálynak egy saját tanterme van és bennlakásosak. Erre azért van szükség, mert az utazás nem megoldott a falvak között és drága is. Meglehetősen szigorú napirend van, hajnali négy órás kelés után (napfelkelte hét óráig sehol!) kötelező tanulóidő van, amit a diákok csak winter prepnek hívnak utalva a reggeli "hidegre" (ez kb olyan 18°C-ot jelent).  Nyolctól ötig van tanítás, öttől hétig pedig "szabadidő". Az iskolák tiszták és takarosak, a diákokat ebben a szabadidőben fogják be takarításra és a kisebb helyreállító munkák elvégzésére. A hétórás vacsora után az esti tanulóidő következik egészen tíz óráig. A legtöbb diák éjfélig-egyig még elvileg tanul, de mindenképpen ébren van, szóval azt hiszem nem kell alváskutatónak lenni ahhoz, hogy  az ember észlelje, hogy hoppá, napi négy óra alvás nem feltétlenül elég. Persze érzékeny téma ez, mert az egész országban a nemalvás a szokás, az alvás összekötődik a lustasággal és amennyire látom, nincs összekötve a fáradtsággal. A kulturálisan szenzitív énem óvatosan próbálta megközelíteni a témát, hiszen lehet, hogy Uganda tele van minimális alvásigényű superheroval, de akkor meg sürgősen rá kell jöjjek, hogy hogyan is csinálják. Persze még mindig nem vagyok biztos semmiben, de azért inkább úgy látom, hogy igen is álmosak. Bármerre is járok lelkesen kérdezősködök alvási szokásokat illetően, és úgy tűnik, hogy a nők ha szabadon választhatják meg, hogy mikor kelnek, akkor alszanak hét-nyolc órát. Viszont a férfiak vagy nem vagy nem vallják be, ugyanis olyat is hallottam, hogy az alvás a nőknek való. Mikor Somolygó Sam vagy Gumilábú Joe előadja, hogy napi három-négy órát alszik, akkor azért megkérdezem, hogy alszanak-e délután. Na most erre mindig nem a válasz és mivel ha járok-kelek a városban és az iskolában, akkor mindenhol szunyókáló embereket látok (a bolt előtt, a taxiban, az iskolai órán). Két dolog lehetséges. Vagy nincsenek tudatában, hogy alszanak napközben, vagy nyelvhasználat különbözősége. Arra már rájöttem, hogy az angol nap szót nem értik, a sleep during the day-re egy picit már több pozitív választ kapok, de a drowse, tűnik a legérzékenyebbnek -bár szerintem mindig nem fedi le a valóságot.

Szóval Shukuban már megint egy lakomával vártak minket, miután az egyik szabad osztályban töltettem ki a kérdőíveket. Shukuban a koliszobák leginkább borzasztóak. Két-három diák osztozik egy egy személyes matracon, mindent ellepnek a poloskák, szúnyogháló sehol. Nem is csoda, hogy körülbelül 100 % nem alszik jól és panaszkodott a körülményekre. Mindenképp fogok egy riportot írni Jamesnek, ha nem sikerül vele személyesen találkozni, hogy ezen körülmények megoldása prioritás kellene hogy legyen. Mert jelenleg építenek egy új szárnyat egy óriási teremmel vizsgáknak meg irodáknak a tanároknak.

Nombe-ban az igazgatóhelyettes Charles foglalkozott velünk. Kaptunk egy kis chai-t (tejbe áztatott tea) na meg sok köszönő beszédet. Megnéztük itt is a koliszobákat (lásd kép), ahol jobb állapotok uralkodtak, mint Shukuban. A szobák híres emberek után voltak elnevezve. Így a fiúkszobák pl Obama és Mandela névre hallgattak. A lányszobáknak maradt a Michelle 1, Michelle 2, Michelle 3.

Charles összegyűjtött nekem diákokat mindenféle osztályból, hogy kitöltessem a kérdőívem. Viszont arra kért, hogy utána beszélgessek a diákokkal az alvásról és meséljek nekik pár dolgot a témáról. Miközben a diákok dolgoztak, félrehívott és kérdezte, hogy mit gondolok, eleget alszanak-e. Mondtam, hogy majdnem biztos vagyok benne, hogy nem. Mire Charles emlékeztetett, hogy egész Ugandában ez a szigorú napirend van elterjedve. Én említettem a Mbarara városi iskolát, ahol legalább egy órával többet alszanak, de jeleztem, hogy tisztában vagyok a helyzettel és kérdeztem, hogy ő mit gondol, fáradtak-e a diákok. Charles bólogatott, és látszott, hogy sok minden fut keresztül a fejében. Viszont megkérdezte, hogy akkor a beszélgetésen mit fogok nekik mondani. Mert ha jelzem, hogy nem alszanak eleget, akkor kirobbantom itt a forradalmat. Forradalmat nem akartam kirobbantani, nyilván nem az én iskolám, nem ismerem eléggé a működését és persze az országot sem, úgyhogy biztosítottam Charles-t, hogy ha elemzem az adatokat, akkor neki fogok beszámolni, elmondom a véleményem és ő eldönti, hogy mit gondol megvalósíthatónak. Utólag nem vagyok biztos benne, hogy ezt akarta hallani.

A beszélgetés a diákokkal érdekes volt, egész összeszedett voltam az ilyen ad-hoc előadástartáshoz képest. Persze nem voltam annyira könnyű helyzetben, hiszen egyfelől olyan tanácsokat próbáltam adni, hogy a jelenlegi helyzetükből, hogyan tudják kihozni a maximumot, másfelől a nagyon nem vagyok gyakorlott kereszténység-tudomány összehangolás témakörben és féltem attól, hogy esetleg valakinek a hitébe gázolok. Kérdezgettem őket alvási szokásaikról, amiből egyértelmű volt, hogy otthon, ha hagyják őket és nem kell házi munkát végezniük, akkor sokkal többet alszanak. Arra a kérdésre, hogy szeretnének-e többet aludni, megfagyott a levegő és kongó csend támadt, egyértelmű volt, hogy nem merik véleményüket elmondani Charles jelenlétében. Persze Charles nagyon kacagott ezen és ugyanúgy igennek vette a hallgatást. Kérdezgettek aztán mindenféléről, horkolás, álmok, rémálmok, alvajárás stb stb. Nem győztem válaszolni, ami annyira nem is könnyű, ha az embernek fogalma sincs, hogy közönsége halott-e már bármit is az idegrendszer működéséről.  Charles is néha meglepett egy két kérdéssel, gyógyszerek és alkohol alvásra gyakorolt hatásáról kérdezett. Kicsit azért megijesztett, mert az alkohol az egy nagy tabu téma itt. A nyilvános ivást abszolút elítélik a legtöbben (elvileg otthon szabad), persze ettől függetlenül nagyon magas az alkoholisták száma. Charles tudása egyébként lenyűgözött, hittantanár létére szerintem sokkal több mindent tudott az agyműködésről mint sok biológia tanár. Többen állították, köztük Charles is, hogy megálmodják a jövőt. Mivel nem voltam felfegyverkezve ezen jelenség tudományos magyarázatával, a déja vu-t meghagytam Istennek.

Egy félénk lányka is nagy nehezen összeszedte a bátorságát, elhaló hangok kérdezte meg, hogy igaz-e, hogy az ember félig halott, mikor alszik. Erre a kérdésre azt hiszem rajzfilmfiguraszerűen kiguvadtak a szemeim, de nagyon is próbáltam meggyőzni az ellenkezőjéről. Remélem elhitte.

A beszélgetés után Charles megköszönte és újra elismételtem, hogy egész biztos vagyok benne, hogy a diákok nem alszanak eleget és hogy szerintem nagyon sokat számítana pár óra extra alvásidő. Charles ismét megértően bólogatott és abban maradtunk, hogy leírom adatokkal alátámasztott véleményemet, ő pedig megpróbálja keresztülvinni az iskolaigazgatónál. Ez volt az a pont, amikor nem voltam biztos benne, hogy a ne csináljak forradalmat kérés nem az ellenkezőjét jelentette-e. Az iskolában a forradalom elmaradt, de kis lelkemben hatalmas érzelmi vihar tört ki annak hatására, hogy valaki komolyan veszi, amit mondok. Egy kicsit sikerült elhinni, hogy hasznos vagyok a világban.

Shukultúra

Múlt hét vasárnapra volt egy meghívásunk az egyik iskolában tartott Culture Day-re, ami remek alkalomnak ígérkezett a helyi kultúra megismerésére. Shuku fele vettük tehát az irányt kínaiak által épített utakon, zöldellő banánföldeken, vörös poros falvakon keresztül. A falvakon átvonulva a helyiek csodálkozó tekintete kísért minket, a nagyobb gyerekek izgatottan integetve kiabálták a jól ismert muzungu elnevezésünket, a kisebbek ijedt kerek szemekkel meredtek ránk. Ahogy a taxink elhaladt mellettük, a környéken lakók összesereglettek és tárgyalták meg a nagy eseményt, és egész biztos vagyok benne, hogy sokan mesélték aznap este vagy másnap az iskolában, hogy megtörtént velük a csoda, látták a fehér embert.

Shuku egy szegényebb részen lévő iskola, amit az iskola igazgatója James alapított saját pénzén, ezáltal lehetőséget teremtve a helyi földeken dolgozó családok gyerekeinek, hogy iskolába járhassanak. James egy fantasztikus ember, kellően makacs ahhoz, hogy sikeres legyen, és a helyiekre általában nem jellemző üzleties szemlélete hozzásegíti ahhoz, hogy támogatást szerezzen ahonnan csak lehet, új megoldásokat próbáljon ki különböző problémákra és az iskolát konstansan fejlessze.

A Kultúrnapon természetesen mi voltunk a sztárvendégek, az első sorokban volt székünk foglalva naptól védett helyen és hatalmas taps övezte nehezen nem észrevehető érkezésünket. Először is az iskola indulóját hallgathattuk meg fehér zoknis egyenruhás rövid hajú gyerekek előadásában jó párszor, ugyanis mindegyik osztály külün-külön énekelte el az indulót kezüket a szívükre helyezve.



A második programpont során népzenei előadásokat csodálhattunk meg, amit talán leginkább egy zenés tanmeseként lehetne leírni. Az egész osztály produkciója volt ez, pár diák dobolt és egyéb általam nem megnevezhető hangszeren játszott, pár énekelt, pár pedig egy kis jelenetet adott elő. Bár meglehetősen hiányos runyankore nyelvtudásunk nem tette lehetővé, hogy a legmélyebben megértsük a történetet, a mind a nyolc előadásban előkerülő mortar board sugallta számunkra, hogy itt valami nagyon fontos üzenetről van szó. Az iskolaigazgató minden egyes előadás után összefoglalta a látottakat, és azt hiszem, nyolcból nyolc esetben arról volt szó, hogy valaki otthagyja az iskolát és emiatt élete mélyrepülésbe kezd, de miután visszatér az iskolába és elvégzi, a happy end elkerülhetetlenül bekövetkezik. Azt hiszem, így huszonegy év folyamatos oktatásban levés után sikerült jól megértenem a mondanivalót. Az éneklés után a miniszínház következett. Itt a kisebbek runyakore nyelven adtak elő, a nagyobbak pedig angolul. Az első előadás arról szólt, hogy egy lány terhes lesz az iskolában és utána tönkre megy az élete. A második előadásban egy lány terhes lett az osztályból és tönkre ment az élete. A harmadik előadás egy olyan lányról szólt, aki terhes lett az iskolában és tönkre ment az élete. A negyedik előadásban egy lány terhes lett az iskolában és tönkre ment az élete. Egyébként bár talán monotonnak tűnhet a téma, volt némi változatosság bizonyos elemekben. Például a csábító férfi néha menő boda bodás volt, néha pedig szépeket mondó osztálytárs. Az ötödik előadásban egy lány terhes lett az iskolában és utána tönkre ment az élete. Viszont a hatodik előadás egészen másról szólt. Egy beteg ember a népi gyógyítóhoz ment orvosságért, nem az igazi orvoshoz, cserébe jól meghalt és ha jól értettem megfertőzött még egy rakás másik embert, akik szintén meghaltak. A hetedik előadásban egy lány terhes lett az osztályból és utána tönkre ment az élete. A nyolcadik előadásról nem tudok beszámolni, mert bár az árnyékban ültem (míg mások a tűző napon előadás címén ugrabugráltak), kezdtem dehidratálódni és gyorsan elrohantam vízért. De azért van egy tippem.

Az ebédszünetben a shukui lakomával ismerkedhettünk meg. Marhapörkölt volt (egészen hasonló a magyar marhapörkölthöz) igazi marhahúsdarabokkal, ami nagy meglepetésemre szolgált az előző nap elfogyasztott african beef stew cooked for your perfection művésznévre hallgató étel után, amiben három kicsi darab kecskecsont és cupák volt fellelhető viszont sok szósz. Szóval a marhapörkölt tényleg nagyon finom volt, mellé felszolgálták az összes helyi köretet, yamot, édesburgunyát, tököt, matokét vagyis banánpürét, káposztasalátát, reszelt répát és persze rizst. Ebéd után egy gyors próbát kellett megejtenünk, ugyanis nekünk is elő kellett adni egy kis performance-t. Szánalmasabbnál szánalmasabb próbálkozások után a London's burning kánonban való eléneklése (egyébként ezután sokkal viccesebb volt felgyújtani a konyhát) és a We will rock you ritmusos csapkodása mellett maradtunk. A nap talán legérdekesebb része várt ránk, ugyanis táncok következtek. Jellegzetes színes ruhákban melltartó nélkül, fejdísszel és arcdíszítéssel, fűszoknyában ugráló lányok, félmeztelen fiúk lábukra erősített facsörgőkkel, ritmikus dobolás, néha kántálásba hajló éneklés és romantikátlan erotika varázsolt minket messze egy keresztény értékrend által áthatott iskolából. Mosoly csak nagyon néha volt felfedezhető a serdülő arcokon, inkább a transzba-esés jeleit lehetett látni és talán érezni is a levegőben. Fizikai kontaktus, beleértve a vizuális információ szerzést, minimális volt a táncosok között, a dobok ritmusa és a levegő lüktetése mégis tökéletes összhangot eredményezett.

Meglehetősen nagy kontrasztként éltük meg ezután a produkciónkat, amit Szeplőke konferált  fel mentegetőzve felkészületlenségünkért és egy kis kontextust adva. Miközben Szeplőke próbálta elmagyarázni, hogy minden ötéves brit gyereknek megtanítják a londoni tűzről szóló London's burning dalocskát, a teljes ide-nem-illőségtől egyre halkabb és halkabb lett a hangja, így szerencsére már nem tudta hozzátenni, hogy a második szám a Queen híres száma, akiket arról a királynőről neveztek el, aki Uganda és Shuku népe felett is uralkodott.