A héten két iskolát látogattam meg, hogy felvegyem a diákokkal a kérdőívet alvási szokásaikról. Az egyik Shuku volt, ahol fergeteges produkciónkkal híressé váltunk a megelőző hétvégén, a másik pedig majomkenyérfás tájakon fekvő Nombe, egyház által alapított iskola.
Ugandában az iskolák finanszírozása háromféle lehet: kormány, egyház vagy magán. Az általam eddig látott iskolák hasonlóak abból a szempontból, hogy sok pici épületből épülnek fel, 60-80 fős az osztálylétszám, általában egy osztálynak egy saját tanterme van és bennlakásosak. Erre azért van szükség, mert az utazás nem megoldott a falvak között és drága is. Meglehetősen szigorú napirend van, hajnali négy órás kelés után (napfelkelte hét óráig sehol!) kötelező tanulóidő van, amit a diákok csak winter prepnek hívnak utalva a reggeli "hidegre" (ez kb olyan 18°C-ot jelent). Nyolctól ötig van tanítás, öttől hétig pedig "szabadidő". Az iskolák tiszták és takarosak, a diákokat ebben a szabadidőben fogják be takarításra és a kisebb helyreállító munkák elvégzésére. A hétórás vacsora után az esti tanulóidő következik egészen tíz óráig. A legtöbb diák éjfélig-egyig még elvileg tanul, de mindenképpen ébren van, szóval azt hiszem nem kell alváskutatónak lenni ahhoz, hogy az ember észlelje, hogy hoppá, napi négy óra alvás nem feltétlenül elég. Persze érzékeny téma ez, mert az egész országban a nemalvás a szokás, az alvás összekötődik a lustasággal és amennyire látom, nincs összekötve a fáradtsággal. A kulturálisan szenzitív énem óvatosan próbálta megközelíteni a témát, hiszen lehet, hogy Uganda tele van minimális alvásigényű superheroval, de akkor meg sürgősen rá kell jöjjek, hogy hogyan is csinálják. Persze még mindig nem vagyok biztos semmiben, de azért inkább úgy látom, hogy igen is álmosak. Bármerre is járok lelkesen kérdezősködök alvási szokásokat illetően, és úgy tűnik, hogy a nők ha szabadon választhatják meg, hogy mikor kelnek, akkor alszanak hét-nyolc órát. Viszont a férfiak vagy nem vagy nem vallják be, ugyanis olyat is hallottam, hogy az alvás a nőknek való. Mikor Somolygó Sam vagy Gumilábú Joe előadja, hogy napi három-négy órát alszik, akkor azért megkérdezem, hogy alszanak-e délután. Na most erre mindig nem a válasz és mivel ha járok-kelek a városban és az iskolában, akkor mindenhol szunyókáló embereket látok (a bolt előtt, a taxiban, az iskolai órán). Két dolog lehetséges. Vagy nincsenek tudatában, hogy alszanak napközben, vagy nyelvhasználat különbözősége. Arra már rájöttem, hogy az angol nap szót nem értik, a sleep during the day-re egy picit már több pozitív választ kapok, de a drowse, tűnik a legérzékenyebbnek -bár szerintem mindig nem fedi le a valóságot.
Szóval Shukuban már megint egy lakomával vártak minket, miután az egyik szabad osztályban töltettem ki a kérdőíveket. Shukuban a koliszobák leginkább borzasztóak. Két-három diák osztozik egy egy személyes matracon, mindent ellepnek a poloskák, szúnyogháló sehol. Nem is csoda, hogy körülbelül 100 % nem alszik jól és panaszkodott a körülményekre. Mindenképp fogok egy riportot írni Jamesnek, ha nem sikerül vele személyesen találkozni, hogy ezen körülmények megoldása prioritás kellene hogy legyen. Mert jelenleg építenek egy új szárnyat egy óriási teremmel vizsgáknak meg irodáknak a tanároknak.
Nombe-ban az igazgatóhelyettes Charles foglalkozott velünk. Kaptunk egy kis chai-t (tejbe áztatott tea) na meg sok köszönő beszédet. Megnéztük itt is a koliszobákat (lásd kép), ahol jobb állapotok uralkodtak, mint Shukuban. A szobák híres emberek után voltak elnevezve. Így a fiúkszobák pl Obama és Mandela névre hallgattak. A lányszobáknak maradt a Michelle 1, Michelle 2, Michelle 3.
Charles összegyűjtött nekem diákokat mindenféle osztályból, hogy kitöltessem a kérdőívem. Viszont arra kért, hogy utána beszélgessek a diákokkal az alvásról és meséljek nekik pár dolgot a témáról. Miközben a diákok dolgoztak, félrehívott és kérdezte, hogy mit gondolok, eleget alszanak-e. Mondtam, hogy majdnem biztos vagyok benne, hogy nem. Mire Charles emlékeztetett, hogy egész Ugandában ez a szigorú napirend van elterjedve. Én említettem a Mbarara városi iskolát, ahol legalább egy órával többet alszanak, de jeleztem, hogy tisztában vagyok a helyzettel és kérdeztem, hogy ő mit gondol, fáradtak-e a diákok. Charles bólogatott, és látszott, hogy sok minden fut keresztül a fejében. Viszont megkérdezte, hogy akkor a beszélgetésen mit fogok nekik mondani. Mert ha jelzem, hogy nem alszanak eleget, akkor kirobbantom itt a forradalmat. Forradalmat nem akartam kirobbantani, nyilván nem az én iskolám, nem ismerem eléggé a működését és persze az országot sem, úgyhogy biztosítottam Charles-t, hogy ha elemzem az adatokat, akkor neki fogok beszámolni, elmondom a véleményem és ő eldönti, hogy mit gondol megvalósíthatónak. Utólag nem vagyok biztos benne, hogy ezt akarta hallani.
A beszélgetés a diákokkal érdekes volt, egész összeszedett voltam az ilyen ad-hoc előadástartáshoz képest. Persze nem voltam annyira könnyű helyzetben, hiszen egyfelől olyan tanácsokat próbáltam adni, hogy a jelenlegi helyzetükből, hogyan tudják kihozni a maximumot, másfelől a nagyon nem vagyok gyakorlott kereszténység-tudomány összehangolás témakörben és féltem attól, hogy esetleg valakinek a hitébe gázolok. Kérdezgettem őket alvási szokásaikról, amiből egyértelmű volt, hogy otthon, ha hagyják őket és nem kell házi munkát végezniük, akkor sokkal többet alszanak. Arra a kérdésre, hogy szeretnének-e többet aludni, megfagyott a levegő és kongó csend támadt, egyértelmű volt, hogy nem merik véleményüket elmondani Charles jelenlétében. Persze Charles nagyon kacagott ezen és ugyanúgy igennek vette a hallgatást. Kérdezgettek aztán mindenféléről, horkolás, álmok, rémálmok, alvajárás stb stb. Nem győztem válaszolni, ami annyira nem is könnyű, ha az embernek fogalma sincs, hogy közönsége halott-e már bármit is az idegrendszer működéséről. Charles is néha meglepett egy két kérdéssel, gyógyszerek és alkohol alvásra gyakorolt hatásáról kérdezett. Kicsit azért megijesztett, mert az alkohol az egy nagy tabu téma itt. A nyilvános ivást abszolút elítélik a legtöbben (elvileg otthon szabad), persze ettől függetlenül nagyon magas az alkoholisták száma. Charles tudása egyébként lenyűgözött, hittantanár létére szerintem sokkal több mindent tudott az agyműködésről mint sok biológia tanár. Többen állították, köztük Charles is, hogy megálmodják a jövőt. Mivel nem voltam felfegyverkezve ezen jelenség tudományos magyarázatával, a déja vu-t meghagytam Istennek.
Egy félénk lányka is nagy nehezen összeszedte a bátorságát, elhaló hangok kérdezte meg, hogy igaz-e, hogy az ember félig halott, mikor alszik. Erre a kérdésre azt hiszem rajzfilmfiguraszerűen kiguvadtak a szemeim, de nagyon is próbáltam meggyőzni az ellenkezőjéről. Remélem elhitte.
A beszélgetés után Charles megköszönte és újra elismételtem, hogy egész biztos vagyok benne, hogy a diákok nem alszanak eleget és hogy szerintem nagyon sokat számítana pár óra extra alvásidő. Charles ismét megértően bólogatott és abban maradtunk, hogy leírom adatokkal alátámasztott véleményemet, ő pedig megpróbálja keresztülvinni az iskolaigazgatónál. Ez volt az a pont, amikor nem voltam biztos benne, hogy a ne csináljak forradalmat kérés nem az ellenkezőjét jelentette-e. Az iskolában a forradalom elmaradt, de kis lelkemben hatalmas érzelmi vihar tört ki annak hatására, hogy valaki komolyan veszi, amit mondok. Egy kicsit sikerült elhinni, hogy hasznos vagyok a világban.
Ugandában az iskolák finanszírozása háromféle lehet: kormány, egyház vagy magán. Az általam eddig látott iskolák hasonlóak abból a szempontból, hogy sok pici épületből épülnek fel, 60-80 fős az osztálylétszám, általában egy osztálynak egy saját tanterme van és bennlakásosak. Erre azért van szükség, mert az utazás nem megoldott a falvak között és drága is. Meglehetősen szigorú napirend van, hajnali négy órás kelés után (napfelkelte hét óráig sehol!) kötelező tanulóidő van, amit a diákok csak winter prepnek hívnak utalva a reggeli "hidegre" (ez kb olyan 18°C-ot jelent). Nyolctól ötig van tanítás, öttől hétig pedig "szabadidő". Az iskolák tiszták és takarosak, a diákokat ebben a szabadidőben fogják be takarításra és a kisebb helyreállító munkák elvégzésére. A hétórás vacsora után az esti tanulóidő következik egészen tíz óráig. A legtöbb diák éjfélig-egyig még elvileg tanul, de mindenképpen ébren van, szóval azt hiszem nem kell alváskutatónak lenni ahhoz, hogy az ember észlelje, hogy hoppá, napi négy óra alvás nem feltétlenül elég. Persze érzékeny téma ez, mert az egész országban a nemalvás a szokás, az alvás összekötődik a lustasággal és amennyire látom, nincs összekötve a fáradtsággal. A kulturálisan szenzitív énem óvatosan próbálta megközelíteni a témát, hiszen lehet, hogy Uganda tele van minimális alvásigényű superheroval, de akkor meg sürgősen rá kell jöjjek, hogy hogyan is csinálják. Persze még mindig nem vagyok biztos semmiben, de azért inkább úgy látom, hogy igen is álmosak. Bármerre is járok lelkesen kérdezősködök alvási szokásokat illetően, és úgy tűnik, hogy a nők ha szabadon választhatják meg, hogy mikor kelnek, akkor alszanak hét-nyolc órát. Viszont a férfiak vagy nem vagy nem vallják be, ugyanis olyat is hallottam, hogy az alvás a nőknek való. Mikor Somolygó Sam vagy Gumilábú Joe előadja, hogy napi három-négy órát alszik, akkor azért megkérdezem, hogy alszanak-e délután. Na most erre mindig nem a válasz és mivel ha járok-kelek a városban és az iskolában, akkor mindenhol szunyókáló embereket látok (a bolt előtt, a taxiban, az iskolai órán). Két dolog lehetséges. Vagy nincsenek tudatában, hogy alszanak napközben, vagy nyelvhasználat különbözősége. Arra már rájöttem, hogy az angol nap szót nem értik, a sleep during the day-re egy picit már több pozitív választ kapok, de a drowse, tűnik a legérzékenyebbnek -bár szerintem mindig nem fedi le a valóságot.
Szóval Shukuban már megint egy lakomával vártak minket, miután az egyik szabad osztályban töltettem ki a kérdőíveket. Shukuban a koliszobák leginkább borzasztóak. Két-három diák osztozik egy egy személyes matracon, mindent ellepnek a poloskák, szúnyogháló sehol. Nem is csoda, hogy körülbelül 100 % nem alszik jól és panaszkodott a körülményekre. Mindenképp fogok egy riportot írni Jamesnek, ha nem sikerül vele személyesen találkozni, hogy ezen körülmények megoldása prioritás kellene hogy legyen. Mert jelenleg építenek egy új szárnyat egy óriási teremmel vizsgáknak meg irodáknak a tanároknak.
Nombe-ban az igazgatóhelyettes Charles foglalkozott velünk. Kaptunk egy kis chai-t (tejbe áztatott tea) na meg sok köszönő beszédet. Megnéztük itt is a koliszobákat (lásd kép), ahol jobb állapotok uralkodtak, mint Shukuban. A szobák híres emberek után voltak elnevezve. Így a fiúkszobák pl Obama és Mandela névre hallgattak. A lányszobáknak maradt a Michelle 1, Michelle 2, Michelle 3.
Charles összegyűjtött nekem diákokat mindenféle osztályból, hogy kitöltessem a kérdőívem. Viszont arra kért, hogy utána beszélgessek a diákokkal az alvásról és meséljek nekik pár dolgot a témáról. Miközben a diákok dolgoztak, félrehívott és kérdezte, hogy mit gondolok, eleget alszanak-e. Mondtam, hogy majdnem biztos vagyok benne, hogy nem. Mire Charles emlékeztetett, hogy egész Ugandában ez a szigorú napirend van elterjedve. Én említettem a Mbarara városi iskolát, ahol legalább egy órával többet alszanak, de jeleztem, hogy tisztában vagyok a helyzettel és kérdeztem, hogy ő mit gondol, fáradtak-e a diákok. Charles bólogatott, és látszott, hogy sok minden fut keresztül a fejében. Viszont megkérdezte, hogy akkor a beszélgetésen mit fogok nekik mondani. Mert ha jelzem, hogy nem alszanak eleget, akkor kirobbantom itt a forradalmat. Forradalmat nem akartam kirobbantani, nyilván nem az én iskolám, nem ismerem eléggé a működését és persze az országot sem, úgyhogy biztosítottam Charles-t, hogy ha elemzem az adatokat, akkor neki fogok beszámolni, elmondom a véleményem és ő eldönti, hogy mit gondol megvalósíthatónak. Utólag nem vagyok biztos benne, hogy ezt akarta hallani.
A beszélgetés a diákokkal érdekes volt, egész összeszedett voltam az ilyen ad-hoc előadástartáshoz képest. Persze nem voltam annyira könnyű helyzetben, hiszen egyfelől olyan tanácsokat próbáltam adni, hogy a jelenlegi helyzetükből, hogyan tudják kihozni a maximumot, másfelől a nagyon nem vagyok gyakorlott kereszténység-tudomány összehangolás témakörben és féltem attól, hogy esetleg valakinek a hitébe gázolok. Kérdezgettem őket alvási szokásaikról, amiből egyértelmű volt, hogy otthon, ha hagyják őket és nem kell házi munkát végezniük, akkor sokkal többet alszanak. Arra a kérdésre, hogy szeretnének-e többet aludni, megfagyott a levegő és kongó csend támadt, egyértelmű volt, hogy nem merik véleményüket elmondani Charles jelenlétében. Persze Charles nagyon kacagott ezen és ugyanúgy igennek vette a hallgatást. Kérdezgettek aztán mindenféléről, horkolás, álmok, rémálmok, alvajárás stb stb. Nem győztem válaszolni, ami annyira nem is könnyű, ha az embernek fogalma sincs, hogy közönsége halott-e már bármit is az idegrendszer működéséről. Charles is néha meglepett egy két kérdéssel, gyógyszerek és alkohol alvásra gyakorolt hatásáról kérdezett. Kicsit azért megijesztett, mert az alkohol az egy nagy tabu téma itt. A nyilvános ivást abszolút elítélik a legtöbben (elvileg otthon szabad), persze ettől függetlenül nagyon magas az alkoholisták száma. Charles tudása egyébként lenyűgözött, hittantanár létére szerintem sokkal több mindent tudott az agyműködésről mint sok biológia tanár. Többen állították, köztük Charles is, hogy megálmodják a jövőt. Mivel nem voltam felfegyverkezve ezen jelenség tudományos magyarázatával, a déja vu-t meghagytam Istennek.
Egy félénk lányka is nagy nehezen összeszedte a bátorságát, elhaló hangok kérdezte meg, hogy igaz-e, hogy az ember félig halott, mikor alszik. Erre a kérdésre azt hiszem rajzfilmfiguraszerűen kiguvadtak a szemeim, de nagyon is próbáltam meggyőzni az ellenkezőjéről. Remélem elhitte.
A beszélgetés után Charles megköszönte és újra elismételtem, hogy egész biztos vagyok benne, hogy a diákok nem alszanak eleget és hogy szerintem nagyon sokat számítana pár óra extra alvásidő. Charles ismét megértően bólogatott és abban maradtunk, hogy leírom adatokkal alátámasztott véleményemet, ő pedig megpróbálja keresztülvinni az iskolaigazgatónál. Ez volt az a pont, amikor nem voltam biztos benne, hogy a ne csináljak forradalmat kérés nem az ellenkezőjét jelentette-e. Az iskolában a forradalom elmaradt, de kis lelkemben hatalmas érzelmi vihar tört ki annak hatására, hogy valaki komolyan veszi, amit mondok. Egy kicsit sikerült elhinni, hogy hasznos vagyok a világban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése