Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy tájleírás is következik, szóval, aki hozzám hasonlóan Fekete István regényeit tíz perc alatt olvasta el, mert átugrotta a leíró részeket, az csak akkor olvasson tovább, ha érdekli, hogy hogyan próbálom megeleveníteni a szavannát madár, bokor és majomkenyérfa szavakra korlátozódó szókinccsel.
Szóval olyan egy órára Mbarara zsongásától van egy nemzeti park (Mburo), és úgy terveztem, hogy az egész napos tréning után (amikor is már megint mindenki ellepte a házat és a többiek szemében ősemberi szintekre emelkedtem azzal, hogy tudtam, hogy kell tábortüzet gyújtani, na meg Mr Aktmodell úgy gondolta, hogy jó ötlet lenyelnie a maláriagyógyszerét víz nélkül, ezáltal a földön kötött ki a fájdalomtól) ideális lesz visszavonulni a természetbe a fényképezőmmel, jegyzetfüzettel, Nádas Péterrel. Somolygó Sammel vágtunk neki az útnak, akit mindig kérdésekkel bombázok, ugyanis ő nagyon jól megtestesíti az ugandai középosztályt, sok mindent meg lehet tudni tőle az itteni életről. És szívesen is mesél, szerintem egészen örül, hogy faggatom. Szóval ahogy haladtunk az egyre vörösebb tájakon, úgy folytunk bele az ugandai politika kicsit sem napsütötte klímájába. Sam ugyanis bár Runyakore, nem a Runyankore képviselőre szavaz, ami miatt a többi Runyakore árulónak tartja. Szavazatvásárlás tehénért, enyhe katonai rásegítés véleményalkotásra szőtték át majomkenyérfákon csüngő gondolataimat.
Mivel kis romantikus lelkem úgy tervezte, hogy a szavannán fogok naplementét és napfelkeltét nézni, kinéztem egy ilyen szuperökoszafarisátras helyet, ami egy dombtetőn feküdt kilátással a nemzeti parkra. A panoráma lenyűgöző volt, dombok között végtelenségekben elvesző szavanna, vöröses föld felett suhogó száraz fűszálak (ennél a pontnál jöttem rá, hogy mégis csak el kellett volna olvasni azokat a tájleírásokat és akkor talán sikerülne értelmesebb mondatokat kreálni), sárgászöld levelű kövérkés cserjék csoportjai, néhol egy-egy kibukkanó valamerre mutató majomkenyérfa. Megbeszéltük Sammel, hogy körbefurikáz egy kicsit a nemzeti parkban. Mburo nincs Afrika legmenőbb nemzeti parkjai között számon tartva, nem is vártam sokat. Úgy voltam vele, hogy nekem már az megéri a 40 USD-s belépőt, hogy teljes mértékben benne lehessek a szavannában és egy kicsit hősnő lehessek Sienkiewicz regényében. Biológia és földrajz órákon megihletett, esténként Afrikáról álmodozó gyerek voltam újra, és pontosan olyan fejet vágtam, mint a kis ugandai gyerkőcök mikor muzungut látnak, amikor is a sárgás-zöldes színek között egy fekete-fehér zebra kukucskált be a kocsiba. Innentől ötpercenként sikkantottam fel, hogy álljunk meg hadd fotózzak, mindenféle (igen, ennyire futotta) antilop, varacskos disznó és majom szökellt, vonszolta magát avagy ugrabugrált körülöttünk.
Az Mburo tónál álltunk meg, és meghívtam Samet egy kis hajótúrára, azóta is ezt emlegeti a többieknek, szóval azt hiszem, meg volt a napi jó-cselekedetem. Óriási madarak, kék madarak, visítozó madarak kavalkádja alatt, ásítozó vízilovak és víz alatt sunnyogó krokodilok között csodálhattuk meg, ahogy a táj a derűs napból vihar előtti délutánná változott. A szakadó eső is utolért minket, szerencsére a kocsiban. Sam ragaszkodott hozzá, hogy felvisz a dombra a szállásig, hát épp hogy sikerült a pillanatok alatt csúszóssá váló földúton. Beszaladtam sátramba és az ajtót stílszerűen felgörgetve bámultam ki a messzeségbe és néztem, ahogy a szakad az eső a szavannán.
Az eső mellett a vihar is megérkezett, mennydörgés és villámlás vette át az uralmat a szép lassan letelepedő sötétségben. Az öko-helyeken ugyanis minimális az áramfelhasználás, a környéken pedig nincs nagyon árammal ellátott település. Az eső olyan erővel zúdult le ránk, mintha kavicsok zuhantak volna le az égből, így kihasználhattam az alkalmat arra, hogy hangosan énekeljek és ennek hamissága még saját magam se zavarja. A faszénen elkészített vacsorához összesereglett a nép, német szafarizó turisták kerültek elő esernyőkkel, különféleképpen magukra eszkábált esőkabátokkal illetve volt aki egy szál fecskében állt be a sorba a paradicsomleveshez. Étvágyamat ez nem befolyásolván győztem le a Darwin rémálma óta kialakult averziómat az afrikai halevéstől és apámhoz hűen rágcsáltam szét a németek között nem túl népszerű faszénen megsütött tilapia fejeket. A jóllakottságtól és a sötétségtől rám zúduló álmosság hamar visszavonulásra késztetett, a sátram mögötti fürdőhelyiségben a tükörről lepattanó denevér azért annyira felpezsdítette idegrendszeremet, hogy kényszeres gondossággal cipzározzam be sátramat. A vihar szép lassan elcsitult és a körülöttem felcsendülő legkülönbözőbb élőlényekből származó zajok nagyzenekart idéző komplexitása biztosította, hogy egy másodpercig se érezzem magam egyedül. Tücskök, kabócák ciripelése, madarak csicsergése, békák, tehenek, messziségben csapódó paták emlékeztettek arra a becipzározott sátramban, hogy még mindig ott vagyok a szavannán.
A naplementéhez hasonlóan napfelkeltét se láttam, viszont órákon keresztül bámultam a pára és a szavanna relatív elhelyezkedését. És mikor én nehéz gondolataimba süppedtem volna, tenyérnyi színpompás pillangók játékos kergetőzése repített vissza a végtelen szavannába.
Szóval olyan egy órára Mbarara zsongásától van egy nemzeti park (Mburo), és úgy terveztem, hogy az egész napos tréning után (amikor is már megint mindenki ellepte a házat és a többiek szemében ősemberi szintekre emelkedtem azzal, hogy tudtam, hogy kell tábortüzet gyújtani, na meg Mr Aktmodell úgy gondolta, hogy jó ötlet lenyelnie a maláriagyógyszerét víz nélkül, ezáltal a földön kötött ki a fájdalomtól) ideális lesz visszavonulni a természetbe a fényképezőmmel, jegyzetfüzettel, Nádas Péterrel. Somolygó Sammel vágtunk neki az útnak, akit mindig kérdésekkel bombázok, ugyanis ő nagyon jól megtestesíti az ugandai középosztályt, sok mindent meg lehet tudni tőle az itteni életről. És szívesen is mesél, szerintem egészen örül, hogy faggatom. Szóval ahogy haladtunk az egyre vörösebb tájakon, úgy folytunk bele az ugandai politika kicsit sem napsütötte klímájába. Sam ugyanis bár Runyakore, nem a Runyankore képviselőre szavaz, ami miatt a többi Runyakore árulónak tartja. Szavazatvásárlás tehénért, enyhe katonai rásegítés véleményalkotásra szőtték át majomkenyérfákon csüngő gondolataimat.
Mivel kis romantikus lelkem úgy tervezte, hogy a szavannán fogok naplementét és napfelkeltét nézni, kinéztem egy ilyen szuperökoszafarisátras helyet, ami egy dombtetőn feküdt kilátással a nemzeti parkra. A panoráma lenyűgöző volt, dombok között végtelenségekben elvesző szavanna, vöröses föld felett suhogó száraz fűszálak (ennél a pontnál jöttem rá, hogy mégis csak el kellett volna olvasni azokat a tájleírásokat és akkor talán sikerülne értelmesebb mondatokat kreálni), sárgászöld levelű kövérkés cserjék csoportjai, néhol egy-egy kibukkanó valamerre mutató majomkenyérfa. Megbeszéltük Sammel, hogy körbefurikáz egy kicsit a nemzeti parkban. Mburo nincs Afrika legmenőbb nemzeti parkjai között számon tartva, nem is vártam sokat. Úgy voltam vele, hogy nekem már az megéri a 40 USD-s belépőt, hogy teljes mértékben benne lehessek a szavannában és egy kicsit hősnő lehessek Sienkiewicz regényében. Biológia és földrajz órákon megihletett, esténként Afrikáról álmodozó gyerek voltam újra, és pontosan olyan fejet vágtam, mint a kis ugandai gyerkőcök mikor muzungut látnak, amikor is a sárgás-zöldes színek között egy fekete-fehér zebra kukucskált be a kocsiba. Innentől ötpercenként sikkantottam fel, hogy álljunk meg hadd fotózzak, mindenféle (igen, ennyire futotta) antilop, varacskos disznó és majom szökellt, vonszolta magát avagy ugrabugrált körülöttünk.
Az Mburo tónál álltunk meg, és meghívtam Samet egy kis hajótúrára, azóta is ezt emlegeti a többieknek, szóval azt hiszem, meg volt a napi jó-cselekedetem. Óriási madarak, kék madarak, visítozó madarak kavalkádja alatt, ásítozó vízilovak és víz alatt sunnyogó krokodilok között csodálhattuk meg, ahogy a táj a derűs napból vihar előtti délutánná változott. A szakadó eső is utolért minket, szerencsére a kocsiban. Sam ragaszkodott hozzá, hogy felvisz a dombra a szállásig, hát épp hogy sikerült a pillanatok alatt csúszóssá váló földúton. Beszaladtam sátramba és az ajtót stílszerűen felgörgetve bámultam ki a messzeségbe és néztem, ahogy a szakad az eső a szavannán.
Az eső mellett a vihar is megérkezett, mennydörgés és villámlás vette át az uralmat a szép lassan letelepedő sötétségben. Az öko-helyeken ugyanis minimális az áramfelhasználás, a környéken pedig nincs nagyon árammal ellátott település. Az eső olyan erővel zúdult le ránk, mintha kavicsok zuhantak volna le az égből, így kihasználhattam az alkalmat arra, hogy hangosan énekeljek és ennek hamissága még saját magam se zavarja. A faszénen elkészített vacsorához összesereglett a nép, német szafarizó turisták kerültek elő esernyőkkel, különféleképpen magukra eszkábált esőkabátokkal illetve volt aki egy szál fecskében állt be a sorba a paradicsomleveshez. Étvágyamat ez nem befolyásolván győztem le a Darwin rémálma óta kialakult averziómat az afrikai halevéstől és apámhoz hűen rágcsáltam szét a németek között nem túl népszerű faszénen megsütött tilapia fejeket. A jóllakottságtól és a sötétségtől rám zúduló álmosság hamar visszavonulásra késztetett, a sátram mögötti fürdőhelyiségben a tükörről lepattanó denevér azért annyira felpezsdítette idegrendszeremet, hogy kényszeres gondossággal cipzározzam be sátramat. A vihar szép lassan elcsitult és a körülöttem felcsendülő legkülönbözőbb élőlényekből származó zajok nagyzenekart idéző komplexitása biztosította, hogy egy másodpercig se érezzem magam egyedül. Tücskök, kabócák ciripelése, madarak csicsergése, békák, tehenek, messziségben csapódó paták emlékeztettek arra a becipzározott sátramban, hogy még mindig ott vagyok a szavannán.
A naplementéhez hasonlóan napfelkeltét se láttam, viszont órákon keresztül bámultam a pára és a szavanna relatív elhelyezkedését. És mikor én nehéz gondolataimba süppedtem volna, tenyérnyi színpompás pillangók játékos kergetőzése repített vissza a végtelen szavannába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése