A körömlakk árus és az elveszett brit kolónia

Egyik délután gyalogoltam épp hazafele a városból felfele a széjjel repedezett vörös homokkal fedett úton, zihálva a párás melegtől. Hátamon hátizsák, kezemben egy zacskónyi mangó, oldalamon himbálódzó fényképezőgép. Mentem elfele a főúttól, így a - Hello Muzungu, how are you? - - You're looking good- felkiáltások, szisszegés és kacarászás kevésbé gyakran tudatosította bennem bőrszínem feltűnőségét. Azt a feltűnőséget, ami egyszerre lehetetleníti el, hogy bármikor is észrevétlen maradhassak, hiszen kitűnök és kifehérlek a tömegből, másságomat állandóan hatalmas figyelem övezi; ugyanakkor összemos egy nagyobb csoport tagjaival, megszünteti individualitásom, csupán egy leszek a gazdag és furcsa muzunguk közül. A nyugodtabb környéken én bámészkodok nyugodtabban, nézem az embereket, akik színes ruhákban a házuk előtt ücsörögnek vagy tevékenyednek, számomra ismeretlen zöldségeket és gyümölcsöket tisztítanak; bongyor gyerekeket, akik játszanak, fogócskáznak és énekelnek. Boda bodák zötyögnek el mellettem, mindig közelebb hozzám mint amennyire szeretném, érzem a lábamon a fémalkatrészekből áradó forróságot. Útközben lehagyok pár férfit, akik tejjel, banánnal vagy ananásszal megrakott rozoga biciklijüket tolják felfele az árusok fele. Egyszer csak meglátok egy fiatalabb férfit, aki fején egy hatalmas kosarat egyensúlyoz, kezében is kosarat tart sok színes üvegcsével, de nem tudom kivenni, hogy mik azok. Hunyorogva közelebb megyek, és meghökkenve látom, hogy a sok színes üvegcse nem más mint különböző színű körömlakkok. Magamban jót mulatok a rózsaszín körömlakkok és a poros falu, a cukornádat aprító asszony és a banánültetvény kontrasztján, fejemben megszólal három felkiáltójellel a cinikus -Ez Afrika- gondolat. Kacérkodom a fényképezőgépemmel, de nem vagyok elég pofátlan, haladok inkább tovább fejemben eltárolva az elképzelt és facebookra nem feltölthető fényképet. A képet ízlelgetve kulturálisan inszenzitív arroganciám alábbhagy és megértem a körömlakkárus zsenialitását. A körömlakkárus ugyanis pontosan tisztában van azzal, hogy ilyenkor délután a nők a nagyobb munkákat már befejezve viszonylag ráérősen ülnek kinn a házuk előtt. Nagyobb gyerekek még iskolában, a férfiak még munkában. Az emberek legnagyobb része igen ápolt és csinos, ügyel a kinézetére-külsejére, szóval igen is jó ötlet körömlakkokkal megcélozni az háziasszonyokat a lakóövezetben.
Szépen hazabattyogok, megzörgetem az óriási fémkapunkat és várom, hogy Őrlány beengedjen. Őrlány épp egy nagy beszélgetésben volt Szeplőkével, a projekt menedzserrel. Őrlány mindig hatalmasakat nevet rajtunk, ha nem tudjuk, hogy valamelyik falu merre van, vagy ha bevalljuk, hogy nem tudunk matoket, banánpürét készíteni. Értetlenül viszonyul ahhoz, hogy mi a fenét is csinálunk mi a verandás házunkban minden nap. Hiába mondjuk, hogy dolgozunk, laptopjainkon adminisztrálunk, információt gyűjtünk, telefonálgatunk, látszik, hogy ezt nem tudja, hova tenni. Érzésem szerint kicsit gyanakszik, hogy valami ördögi dolgot művelünk, amire ráerősít főnökeim és az alapítvány szabályzatrendszere. Ugyanis nem fogadhatunk vendégeket a házban, kelet-afrikaiak csakis akkor léphetnek be, ha valamit meg kell szerelni a házban. Ezt különösen kellemetlennek érzem olyan emberek esetében, akikkel -elvileg- baráti viszonyban vagyunk, vagyis önkéntesen segítenek nekünk eligazodni a kulturális labirintusban, szolgáltatást nem veszünk tőlük. Ráadásul Szeplőkének függönybehúzogatási mániája van, kimondottan azért, hogy az őrök ne lássanak be. És mivel ő az egyetlen, aki behúzogatja a függönyöket, ezért gyorsan felírta egy falra kirakott színes lapra mint házszabályzatok egyikét és konzekvensen számon kéri rajtunk. Ezek után nem csodálkoznék, ha Őrlány azt hinné, hogy ezek a gyanús fehérek benn ülnek a házban és HIV gyógyszert kevergetnek. Egyik nap ugyanis rendes afrikai módjára leheveredtem mellé a fűbe a ház elé és elkezdtem faggatózni az életéről. Kiderült, hogy HIV tanácsadó, csak nem talál ilyen irányú munkát (és nem azért mert nincs HIV fertőzött). Mikor már eléggé összebarátkoztunk, megkérdezte, hogy ugye a fehérek meg tudják gyógyítani a HIV fertőzést. Mire természetesen mondtam, hogy nem, ugyanúgy csak kezelni tudjuk, gyanakodva kérdezte, hogy akkor hogy lehet, hogy olyan kevés fertőzött van Európában. Erre köpni-nyelni nem tudtam, és inkább csendben maradtam. Úgy is hiába mondtam volna bármit, látszott, hogy nem hisz nekem.
Na de visszatérve Őrlány és Szeplőke beszélgetésére, Őrlány épp nem tetszését fejezte ki, hogy nem helyi kajákat főzünk. Ugyanis van egy olyan szokásunk, hogyha marad kajánk, akkor adunk belőle az őröknek, és legutóbb tésztát főztünk, amit Őrlány még soha nem látott azelőtt. Őszintén szólva nem hiszem, hogy puszta kedvességből, ugyanannyira - mivel nincs hűtőnk csak megromlana - attitűdből tesszük ezt. Szóval Szeplőke próbálta elmagyarázni a lebutított nagyon artikulálós ugandai angoljával, hogy a mi gyomrunkat csak fokozatosan szabad terhelni a helyi flórával, az egész beszélgetésből egyfajta távolságtartás érződött ki. Az már csak fokozta a helyzetet, hogy már megint kértünk a helyiektől egy price checket a kerítésjavításra (állítólag sokszor előfordul, hogy a muzunguk magasabb árat fizetnek). Kerítésjavításra azért volt szükség, mert egy kutya néha bemászott a kertünkbe, és ugye health és safety okokból kutya nem tartózkodhat a kertben. Amikor ezt előadtuk komplett idiótáknak néztek minket, de a mi segítőkész Somolygó Sofőrünk szerzett egy srácot, aki végül nem kerítést javított, hanem egy szablyával ágakat vágott le a sövényből és betömködte a lyukakat, amin keresztül a kutya beférhetett. Azt, hogy ezt miért nem tudtuk mi megtenni, nem tudom. Utána még Szeplőke végignézte a sövényt és még pár minilyukat betömködtetett a szablyás sráccal.
Kicsit attól félek, hogy ez a helyzet a  helyiek szemszögéből úgy nézett ki, mint egy kreált úri probléma, amire hozatunk egy embert, mert ugyan már mi nem fogunk bokrot vágni, ücsörögnünk kell benn a házban. Utána még kicsit bele is kötünk a srác munkájába, hiszen mi tudunk mindent jobban. Aztán persze bizalmatlanul kérdezgetjük, hogy korrekt-e a mondott ár, pedig simán ki tudnánk fizetni. Itt az emberek egyértelműen úgy hiszik, hogy Európában a csapból is pénz folyik. Pedig víz! Mondjuk itt meg semmi.

Telekommunikáció

Legelső feladataink közé tartozott, hogy működő helyi SIM kártyát szerezzünk, hiszen nyilvánvalóan sokkal olcsóbb így egymással kapcsolatban lenni. A koordinátor lánykák voltak oly kedvesek, hogy ezt előre megtették, de ettől függetlenül még be kellett ugraniuk az Airtel-hez regisztrálni a kártyákat. Előre kitöltöttük a regisztrációs űrlapot, gondoltuk sima menet lesz. Persze ha az lett volna, akkor nem lenne róla blog bejegyzés. Maga az ügyfélszolgálat is elég jópofán nézett ki, meglehetősen üres volt, volt két hölgyemény egy pult mögött, előttük három-három telefon kirakva (számítógép nuku). Egy falra kitűzött papírlapra kézzel felírva pár információ és akció. A regisztrációs folyamat a következőképpen nézett ki. A regisztrációs lap leadása után az információt azt az első számú mobiltelefonba pötyögte be az ügyintéző. Utána elkérte a vásárló telefonját és mindenféle kód betáplálásával derítette ki, hogy sikerült-e a folyamat. Ezután a falhoz állította a delikvenst és a kettes számú telefonnal készített egy fotót róla. Ha az illető fel is akarta tölteni a kártyáját, akkor azt a hármas számú telefonon intézte. A procedúra egy olyan jó húsz percet vett igénybe, ha minden simán ment. A legtöbbünknél viszont kiderült, hogy a kártya már regisztrálva volt mindenféle ugandai nevekkel. A koordinátorok a kártyákat az Airtel üzlet előtti Airtel-es terítővel fedett Airtel pólóban ülő Airtel kártyákat áruló lánytól vették. Valamiért nem gondolták, hogy a lány nem az Airtel hivatalos alkalmazottja.

Konferencia az iskolaigazgatókkal

Az alapítvány működésének mindhárom helyszínén szervez egy konferenciát az programjukban résztvevő iskolák igazgatóinak és az önkénteseknek missziójának első hete végén. Mbarara régióban ez négy iskolát érint, így négy iskolaigazgatót és négy helyettest vártunk, végül hatan jöttek el. A konferencia során három nagy témát terveztünk körbejárni, először is visszajelzést szerettünk volna szerezni az előző évi program sikerességéről illetve a felmerülő problémákról. A második csoportot én vezettem, hogy kutatásomhoz információt tudjak gyűjteni, így a diákok napirendjéről, alvásról és egészségről, szúnyogháló használatról volt legfőképpen szó. A csoport elején egy rövid előadást tartottam a kutatásomról és nem igazán sikerült érzékelni, hogy mennyire sikerült közvetíteni az üzenetet. Valami miatt nagyon nehéz észlelni az embereken, hogy értik-e, amit mondasz, de még nem sikerült megfejtenem, hogy miért. Első benyomásom, hogy kicsit zárkózottak, nehezen nyílnak meg, és azt hiszem furcsának találják úri problémáinkat, amit meg is értek. Úgyhogy visszajelzés hiányában kicsit tartottam tőle, hogy mennyire fognak részt venni a diskurzusban. A félve feltett első kérdések után viszont nagyon is lelkesen meséltek a helyzetről az iskolájukban. A benntlakásos diákok napirendje nagyon szigorú, mindennap hajnali 4-kor kelnek (itt a nap kb 7-kor kel fel), 4-8-ig tanulniuk kell illetve házi feladatot csinálni és reggelizni. 8-5-ig iskola van, 5-7-ig pihenő idő és 7-10-ig tanulás és házi megint csak. A tanárok szerint a legtöbb diák éjfél előtt nem nagyon fekszik le aludni, beszélgetnek meg mobiloznak. Vannak ám kultúrákat átívelő motívumok a serdülők viselkedésében. A diákok fáradtak az órákon (talán nem meglepő 4 óra átlagos alvás után), többször ki kell őket küldeni óráról, hogy felfrissüljenek. Érdekes volt látni, hogy elég határozott elképzelés van arról, hogy a hosszú alvás az nem más mint a lustaság megfelelője. Szorgalmas diákok ne aludjanak túl sokat. A tanárok szerint nem szabad  emiatt többet hagyni aludni a diákokat, és egyébként is, ha két órával többet aludnának az sem lenne elég nekik. Ezzel az alváskutató egyet is ért, 4 órával kellene többet aludniuk. 

A másik érdekes téma, ami felvetődött, a szúnyoghálók kérdésköre. Ugye ez alapvető fontosságú lenne a malária megelőzése szempontjából, ami itt hatalmas probléma, bár idősebb korban már ritkábban okoz súlyos fertőzést, de az iskolai hiányzások nagyon nagy százalékáért felelős. A kormány mindenféle programot hirdet megelőzés szempontjából, de a diákok nem igazán használják a szúnyoghálót. Egyébként így egy hét szúnyoghálózás után már én is ott tartottam, hogy leszedem, mert az agyamra megy, hogy mindig hozzám ér valami, meg belegabalyodok, meg az arcomba lóg, meg nem ér le a földig stb. De aztán meggyőztem magam, hogy még sem kellene maláriásnak lenni. Azt hiszem, a diákokat is erről kellene meggyőzni. Kérdésemre, hogy tudják-e miért kellene a háló alatt aludniuk, a tanárok nem adtak egyértelmű választ.

Őrlány, Little Boy és a mindennapi szemetünk

Az elmúlt két napot a ház körüli ügyek intézésével töltöttük hármasban a két projekt menedzserrel. Aki költözött már új országba, az pontosan tudja, hogy nem annyira egyszerű kideríteni az olyan alapvető dolgokat mint mikor viszik el a szemetet és kit hívjak, ha nincs víz. Nos Afrikában ezt kell megszorozni százzal.

Európai életemben az Interneten elérhető információ mennyiség - és ez fokozottan igaz mióta van okostelefonom és Internet kapcsolatom szinte mindenhol - azzal az ábránddal hiteget, hogy bármi is történik, a megoldást úgy is megmondja a Google. Ez azzal is jár, hogy nehezen viselem és valamiféle szorongással tölt el, ha nem tudok azonnal kapcsolódni a világhálóhoz. Ezen logikából kiindulva 75000 ugandai shillinget ruháztam be shilling millióimból egy USB modemre 3 GB-nyi adatforgalommal. Nem kérdés, hogy ezt a modemet bármikor beáldoznám arra, hogy folyamatosan folyjon a víz a csapból. Az Internet Afrikában nem sokat segít, a Google Maps is csak hellyel-közzel mutatja a dolgokat.

Olyan feladatokkal szembesültünk a hétvégén mint bevásárlás és a ház berendezése és kitakarítása, a gázfőzőnk megjavíttatása, kideríteni, hogy miért nincs vizünk és a szemét helyzet megoldása. A vásárlás egyszerű, ha tudod, hova kell menni. Afrikában, ahol icipici boltok ezrei vannak egymás hegyén hátán szűk sikátorokkal elválasztva egymástól, ez nem egy egyszerű feladat. Bár van egy nagyobb szupermarket a városban, egy kenyai lánc boltja, az árak meglehetősen magasak. A takarítás sem tűnik egy bonyolult feladatnak, viszont nem folyamatos vízellátással (még) inkább kínszenvedés. Apropó víz. Nem sikerült még megfejteni, hogy honnan van vagyis inkább nincs vizünk. Úgy tűnik, hogy két forrásunk van (őszintén remélem, hogy mindkettő Bilharzia mentes), az egyik az valószínűleg a városi vízhálózatra van kötve, ezt inkább el is felejthetjük, a másik meg feltehetőleg egy víztartályból, ami rejtélyes módon néha feltöltődik. A házunk tulajdonosát már többször megkerestük a problémával, de váltig állítja, hogy az egész városban nincs víz és hogy várjunk mert majd lesz. Kicsit nehéz megállapítani, hogy nem érti a kérdést nyelvi okok miatt (az emberek angol tudása hiába tanulják az iskolában nem tűnik túl jónak), nem érti a kérdést, mert értelmetlen muzungu (muzungu az nem más mint fehér ember) probléma avagy nem akarja megmondani a választ.

A hölgyemény hasonlóan segítőkész volt, mikor az elromlott gázfőzőnket próbáltuk megjavíttatni. Főzni pedig kell, úgyhogy neki indultunk szerelőt keresni a városban. Bevásárlásunk után kaptunk is egy tippet, hogy hol érdeklődjünk. Ez úgy nézett ki, hogy a telepakolt taxival elmentünk a helyre, és egy random ember beugrott a kocsiba, hogy akkor ő jön és megnézi a dolgot. Random ember megnézte a dolgot és tényleg megjavította, de elvitt belőle egy darabkát (tekerentyűt vagy kapcsolót, nem tudom, hogy hívják), nem tudjuk, miért.

És akkor a szemét. Szemét az van mindenütt. Az utakon, a városban, az erdőben. Ez persze nem csak a vizuális élményben hagy kívánni valót maga után, hanem olfaktorikusan is érződik. A szaglószervünkre támaszkodva abban is biztosak lehetünk, hogy a szemét egy bizonyos része az égetés során tűnik el. Vasárnapra terveztük a nagy szemétégetést, amit nem mondanám, hogy különösen vártunk két ok miatt. Először is az égő szemét beleértve az égő műanyagüvegeket, akkor is elviselhetetlen szagot áraszt, ha nem a kertedben van. Másodszor, nem voltunk benne biztosak, hogy nem fogjuk felgyújtani az egész házat. Segítségért a mosolygós nappali őrünkhöz fordultunk, aki elmondta, hogy a szemetet majd jönnek és elviszik, ő elintézi. Délután tértünk vissza erre a problémára, mire pozícióját elhagyva eltűnt egy kis időre és beállított egy kisfiúval. Little Boy - ő csak így hívta -, egy koszos mezítlábas tizenegy éves forma fiúcska volt, aki láthatólag halálra rémült a fehérlő muzungu fejünk láttán. Mi gyanakodva néztünk, de Őrlány váltig állította, hogy Little Boy személyében nem mást találtunk mint a Garbage Man-t, és szedjük össze a szemetet, hogy Little Boy adhasson nekünk egy árajánlatot. Mi kihordtuk az öt zsák szemetünket és próbáltuk megérteni, hogy mi is történik körülöttünk, amit meglehetősen korlátozott nem létező Runyankore nyelvtudásunk. Little Boy-jal is megpróbáltunk kommunikációt létesíteni, de vagy nem értett angolul, vagy tényleg nagyon meg volt szeppenve. Mindig gondosan ügyelt rá, hogy három lépéssel a hátunk mögött maradjon, a nevét sem árulta el. Őrlány tolmácsolása szerint 5000 shillingért (2 dollár) szabadít minket meg Little Boy a szemetünktől. Én szépen mentem és hoztam a pénzt, amit Őrlány rögtön ki is vett a kezemből, így utólag azt hiszem ügyelve arra, hogy Little Boy ne lássa. Little Boy kapott egy kis angol csokit, hogy legyen energiája a zsákokat lecipelni. A szeplős projekt menedzserrel csak álltunk és néztünk egymásra hülyén, mindkettőnk fejében hasonló gondolatok kavarogtak. Az alapítvány pénzéből gyerekmunkát támogatunk jelenleg és Őrlány elég nagy valószínűséggel fogja lenyúlni a pénz nagy részét. Próbáltunk javítani a helyzeten és visszakértük a pénzünk, amit aztán át is adtunk Little Boynak. Aztán csak bámultuk a kapuból, ahogy Őrlány nagyon gyorsan utoléri az távozóban lévő kisfiút. Szemetünk jelenlegi helye és helyzete ismeretlen csakúgy mint 5000 shillingünké.

A rezidencia

A rezidencia Mbarara város agglomerációjában (értsd egy miniváros melletti minifalu) található. Eljutni ide borzalmasnál is borzalmasabb meredek földúton (a vörös porút talán találóbb) lehet. De tényleg, még a biciklimmel is sajnálnék végig menni rajta. Mellettünk közvetlenül egy kis esőerdő van hatalmas fákkal, körülöttünk pedig mindenféle ház: van nagy ház, mint a mienk meg kis pici lapostetejű garázsházak. A hely tényleg felülmúlt minden várakozást, hatalmas nappali, fénylő kőpadló, angol WC, étkezőasztal, fotelek, kanapék és négy hálószoba. Veranda és kert sufnival. A sufniban pedig pottyantós WC vészhelyzetre. A kertben néha ideténfergő csirke, gyíkok, szöcskék és még biztos sok más is, akikkel a találkozást csak ideig óráig halasztgathatom.  Van nappali őrünk meg éjjeli őrünk is a biztonság kedvéért, bár nincs puskájuk mint minden más biztonsági őrnek és rendőrnek az országban. Azért kedvesen nyitogatják nekünk a kaput, meg remélhetőleg nem nagyon engednek be tolvajokat. 

A rezidenciában eleinte 17-en laktunk, ami azért sok, főleg az ilyen introvertált egyedeknek mint én. Pláne ha mindenki hiperszociálisan sivitozik. Szerencsére ez péntektől megváltozott, ugyanis a project workerek elmentek az iskoláikba, és egy teljes szoba ura maradtam. Azért a nagy együttlakásban sikerült a víznélküliség egzotikusságát megtapasztalni, ugyanis másfél napig nem volt csapvíz a kerületünkben.  Szerencsére ott volt a már emlegetett pottyantós a falait ellepő legyek zsongásával. Az elmúlt pár nap ilyen apróságokon kívül tréningről szólt legfőképpen, lehetőségünk valami kis kulturális behatásra az étkezésre korlátozódott, bár többen ezt is kikerülték inkább és a hamburgert választották. 

Tréning és az alapítvány

Arról talán érdemes egy szót ejteni, hogy mit is keresek itt Ugandában. Önkéntes programon veszek részt az Education Partnerships Africa NGO szervezésében (www.epafrica.org). Ez egy angliai alapítvány, amely kenyai iskolák fejlesztésével foglalkozik már 20 éve és tavaly kezdtek el Ugandában is működni. A modell arra épül, hogy olyan kis összegű fejlesztéseket vigyenek véghez, amik fenntarthatóak. Ehhez minden évben project workereket toboroznak Cambridge-Oxford-London egyetemeiről, akiknek 2300 font támogatást kell szerezniük. Ebből fedezik a repjegy, vízum, szállás, utazások, oltások költségeit. Ebből a repjegy kerül sokba, az összes többi kevésbe. A fennmaradó összeget, ami kb 100 font körül lehet, szabadon (majdnem, azért természetesen van egy kb 800 oldalas dokumentum vonatkozó szabályokkal) fektethetik be abba az iskolába, ahol két hónapot töltenek. Nagyon jó dolgokat szoktak kitalálni a szokásos tankönyv-fénymásoló vásárlás mellett. Könyvtári katalógus készítése, sportlehetőségek fejlesztése, egészség napok, továbbtanulási és munkalehetőségeket összefoglaló füzet készítése, hogy csak egy párat említsek. Egyébként a tankönyvvásárláshoz érdemes megjegyezni, hogy el lehet ezt is baltázni rendesen. Például egy nagyobb alapítvány vett az egyik iskolának egy csomó tankönyvet, juhú. Ezek a tankönyvek A-levelre felkészítő könyvek voltak. De hogy hogy nem az iskolában nem is voltak A-levelre felkészülő diákok. Ez egyben illusztrálja is, hogy mit jelent a Partnerships az NGO nevében. Párbeszédet és együtt működést próbálnak kialakítani az iskolákkal a project workereken keresztül, hogy tényleg olyan dolgokba fektessenek, ami hasznos az iskoláknak és lehetőleg fenntartható. Hiszen az okos fehér ember jön és elmegy.
Ezt jó hogy mind leírtam, ugyanis én nem project worker vagyok, hanem project researcher. A kutatók feladata felmérni, hogy bizonyos projektek mennyire voltak sikeresek (mégiscsak jobb ezt valami objektív eszközzel felmérni, nem de?) illetve új területeket találni, amiket esetleg érdemes megcélozni jövőbeni befektetéseknek. Az én kutatásom mily meglepő alvás közeli. Három nagyobb része van, az egyik feltérképezni az itteni alvás viszonyokat (mert ugye az alvás milyen fontos az egészséges testi-lelki működés szempontjából), megvizsgálni, hogy miért-miért nem használnak a diákok szúnyoghálót (olcsó és nagyon hatásos módja a malária megelőzésének) és feltérképezni, hogy hogyan tanulnak délután a diákok, adottak-e a megfelelő körülmények ehhez.
Én mint kutató vagyok a magányos farkas, egyedül dolgozom, viszont nem szólnak bele, hogy mit csinálok. Legalább is itt, ugyanis a kérdőívemet az angliai menedzsment hozzá nem értő társasága jó párszor visszadobta nem tetszését etikai aggályoknak álcázva. A félreértést vagy inkább a meg nem értésem az okozta, hogy a hatalmas bürokráciájukban és a hierarchikus kommunikációban elég nehézkesen tudtam elmagyarázni, hogy a kutatási tervem miért releváns az alapítvány célkitűzése szempontjából. Kiutazásom előtt három nappal kaptam meg a zöld lámpát és sajnos tudományosság szempontjából megkérdőjelezhető kompromisszumokat kellett hoznom.

Útilapu

Az előző napi teljes káoszból sikerült nagyjából összeszedelődzködni és jó időben Gatwick felé venni az irányt. Az izgatottság legkisebb jelét sem észleltem magamon, csak valami nyugodt örömöt. Tudtam, hogy ez az ugandai út a legjobb, hogy kiszabaduljak az életemből picit és megállítsam az időt. Ezen csak addig elmélkedhettem, amíg gyanúsan sokat nem állt a busz a dugóban és nem csak a más időfogalommal operáló Afrikától voltam nagyon messze, hanem a reptértől is. Pánikomat talán az illusztrálja, hogy alternatív utakat kezdtem már nézegetni Entebbébe. De ez az első akadály szerencsésen elhárult, és csomagfeladási szempontból éppen időben kiértem a reptérre, ahol találkoztam a többi EPAfricás emberkével.  A kiszabadulás az oxfordi mindennapjaimból emiatt kissé nehezen ment-megy, ugyanis 17 fős csapatunkat 14 angol (pontosabban 14 brit mert 1 skót) alkotja és a csapat nagy része Cambridge-London-Oxford tengelyen undergarduate. Úgyhogy kénytelen voltam végig hallgatni, hogy mi történt az elmúlt hónap frenetikus báljain. Röviden összefoglalom: semmi. Szerencsére azóta izgalmasabb témák is előkerültek, például kiderült, hogy a három srácból az egyik aktmodell, aki azóta is előszeretettel mászkál félmeztelenül és öltözik a nappali közepén.
Na de Dubai fele az Emirates kényelmét élvezhettük, ami ugyebár a Wizzair-Ryanairhez adaptálódott elvárásaimat messze felülmúlta. Az ülésbe applikált tévékészüléken követhettem, hogy kvázi mit lát a pilóta, mivel egy kamera volt a gép elejére erősítve. Ez jó szórakozásnak bizonyult, amíg felszálltunk, meg amíg mindenféle érdekes felhők voltak a láthatáron, aztán amikor egy homogén szürkeségbe és szép lassan feketeségbe csapott át a dolog, akkor rájöttem, hogy nem ez fog lázban tartani 7 órán át.
Dubai reptér modern épületén és leginkább az ott árult temérdek aranyáru csillogásán keresztül vezetett az út Entebbébe. A repülőn útitársam egy túlmozgásos, bajuszkás indiai srác volt, aki lovagiasan felajánlotta a védelmező szerepet ugandai tartózkodásom során és rámtukmálta a számát utána meg belevetette magát a bollywoodi filmek romantikájába. Entebbe reptérről Kampala külvárosában lévő Red Chili Hostel fele kellett eljutnunk, amit táskáink és önmagunk egy taxiba és egy matatuba (iránytaxiként funkcionáló minibusz) való betuszkolása által oldottunk meg. Természetesen a cuccok egy része a kocsi tetejére került.  
 

A kocsi utat magát fantasztikusan élveztem, hiszen végre újra Afrikában voltam. Cseppet sem zavart, hogy az egy órás utat öt óra alatt tettük meg az autók és boda bodák (őrülten vezető motorbiciklisek egy és öt közötti utasszámmal). Színek, szagok és az utcán zajló események vették át az irányítást a gondolataim felett. Csak bámultam kifele az ablakon, és belemerültem az emberek életébe, akik mindennapjaik legnagyobb részét az utcán élik.