Egyik délután gyalogoltam épp hazafele a városból felfele a széjjel repedezett vörös homokkal fedett úton, zihálva a párás melegtől. Hátamon hátizsák, kezemben egy zacskónyi mangó, oldalamon himbálódzó fényképezőgép. Mentem elfele a főúttól, így a - Hello Muzungu, how are you? - - You're looking good- felkiáltások, szisszegés és kacarászás kevésbé gyakran tudatosította bennem bőrszínem feltűnőségét. Azt a feltűnőséget, ami egyszerre lehetetleníti el, hogy bármikor is észrevétlen maradhassak, hiszen kitűnök és kifehérlek a tömegből, másságomat állandóan hatalmas figyelem övezi; ugyanakkor összemos egy nagyobb csoport tagjaival, megszünteti individualitásom, csupán egy leszek a gazdag és furcsa muzunguk közül. A nyugodtabb környéken én bámészkodok nyugodtabban, nézem az embereket, akik színes ruhákban a házuk előtt ücsörögnek vagy tevékenyednek, számomra ismeretlen zöldségeket és gyümölcsöket tisztítanak; bongyor gyerekeket, akik játszanak, fogócskáznak és énekelnek. Boda bodák zötyögnek el mellettem, mindig közelebb hozzám mint amennyire szeretném, érzem a lábamon a fémalkatrészekből áradó forróságot. Útközben lehagyok pár férfit, akik tejjel, banánnal vagy ananásszal megrakott rozoga biciklijüket tolják felfele az árusok fele. Egyszer csak meglátok egy fiatalabb férfit, aki fején egy hatalmas kosarat egyensúlyoz, kezében is kosarat tart sok színes üvegcsével, de nem tudom kivenni, hogy mik azok. Hunyorogva közelebb megyek, és meghökkenve látom, hogy a sok színes üvegcse nem más mint különböző színű körömlakkok. Magamban jót mulatok a rózsaszín körömlakkok és a poros falu, a cukornádat aprító asszony és a banánültetvény kontrasztján, fejemben megszólal három felkiáltójellel a cinikus -Ez Afrika- gondolat. Kacérkodom a fényképezőgépemmel, de nem vagyok elég pofátlan, haladok inkább tovább fejemben eltárolva az elképzelt és facebookra nem feltölthető fényképet. A képet ízlelgetve kulturálisan inszenzitív arroganciám alábbhagy és megértem a körömlakkárus zsenialitását. A körömlakkárus ugyanis pontosan tisztában van azzal, hogy ilyenkor délután a nők a nagyobb munkákat már befejezve viszonylag ráérősen ülnek kinn a házuk előtt. Nagyobb gyerekek még iskolában, a férfiak még munkában. Az emberek legnagyobb része igen ápolt és csinos, ügyel a kinézetére-külsejére, szóval igen is jó ötlet körömlakkokkal megcélozni az háziasszonyokat a lakóövezetben.
Szépen hazabattyogok, megzörgetem az óriási fémkapunkat és várom, hogy Őrlány beengedjen. Őrlány épp egy nagy beszélgetésben volt Szeplőkével, a projekt menedzserrel. Őrlány mindig hatalmasakat nevet rajtunk, ha nem tudjuk, hogy valamelyik falu merre van, vagy ha bevalljuk, hogy nem tudunk matoket, banánpürét készíteni. Értetlenül viszonyul ahhoz, hogy mi a fenét is csinálunk mi a verandás házunkban minden nap. Hiába mondjuk, hogy dolgozunk, laptopjainkon adminisztrálunk, információt gyűjtünk, telefonálgatunk, látszik, hogy ezt nem tudja, hova tenni. Érzésem szerint kicsit gyanakszik, hogy valami ördögi dolgot művelünk, amire ráerősít főnökeim és az alapítvány szabályzatrendszere. Ugyanis nem fogadhatunk vendégeket a házban, kelet-afrikaiak csakis akkor léphetnek be, ha valamit meg kell szerelni a házban. Ezt különösen kellemetlennek érzem olyan emberek esetében, akikkel -elvileg- baráti viszonyban vagyunk, vagyis önkéntesen segítenek nekünk eligazodni a kulturális labirintusban, szolgáltatást nem veszünk tőlük. Ráadásul Szeplőkének függönybehúzogatási mániája van, kimondottan azért, hogy az őrök ne lássanak be. És mivel ő az egyetlen, aki behúzogatja a függönyöket, ezért gyorsan felírta egy falra kirakott színes lapra mint házszabályzatok egyikét és konzekvensen számon kéri rajtunk. Ezek után nem csodálkoznék, ha Őrlány azt hinné, hogy ezek a gyanús fehérek benn ülnek a házban és HIV gyógyszert kevergetnek. Egyik nap ugyanis rendes afrikai módjára leheveredtem mellé a fűbe a ház elé és elkezdtem faggatózni az életéről. Kiderült, hogy HIV tanácsadó, csak nem talál ilyen irányú munkát (és nem azért mert nincs HIV fertőzött). Mikor már eléggé összebarátkoztunk, megkérdezte, hogy ugye a fehérek meg tudják gyógyítani a HIV fertőzést. Mire természetesen mondtam, hogy nem, ugyanúgy csak kezelni tudjuk, gyanakodva kérdezte, hogy akkor hogy lehet, hogy olyan kevés fertőzött van Európában. Erre köpni-nyelni nem tudtam, és inkább csendben maradtam. Úgy is hiába mondtam volna bármit, látszott, hogy nem hisz nekem.
Na de visszatérve Őrlány és Szeplőke beszélgetésére, Őrlány épp nem tetszését fejezte ki, hogy nem helyi kajákat főzünk. Ugyanis van egy olyan szokásunk, hogyha marad kajánk, akkor adunk belőle az őröknek, és legutóbb tésztát főztünk, amit Őrlány még soha nem látott azelőtt. Őszintén szólva nem hiszem, hogy puszta kedvességből, ugyanannyira - mivel nincs hűtőnk csak megromlana - attitűdből tesszük ezt. Szóval Szeplőke próbálta elmagyarázni a lebutított nagyon artikulálós ugandai angoljával, hogy a mi gyomrunkat csak fokozatosan szabad terhelni a helyi flórával, az egész beszélgetésből egyfajta távolságtartás érződött ki. Az már csak fokozta a helyzetet, hogy már megint kértünk a helyiektől egy price checket a kerítésjavításra (állítólag sokszor előfordul, hogy a muzunguk magasabb árat fizetnek). Kerítésjavításra azért volt szükség, mert egy kutya néha bemászott a kertünkbe, és ugye health és safety okokból kutya nem tartózkodhat a kertben. Amikor ezt előadtuk komplett idiótáknak néztek minket, de a mi segítőkész Somolygó Sofőrünk szerzett egy srácot, aki végül nem kerítést javított, hanem egy szablyával ágakat vágott le a sövényből és betömködte a lyukakat, amin keresztül a kutya beférhetett. Azt, hogy ezt miért nem tudtuk mi megtenni, nem tudom. Utána még Szeplőke végignézte a sövényt és még pár minilyukat betömködtetett a szablyás sráccal.
Kicsit attól félek, hogy ez a helyzet a helyiek szemszögéből úgy nézett ki, mint egy kreált úri probléma, amire hozatunk egy embert, mert ugyan már mi nem fogunk bokrot vágni, ücsörögnünk kell benn a házban. Utána még kicsit bele is kötünk a srác munkájába, hiszen mi tudunk mindent jobban. Aztán persze bizalmatlanul kérdezgetjük, hogy korrekt-e a mondott ár, pedig simán ki tudnánk fizetni. Itt az emberek egyértelműen úgy hiszik, hogy Európában a csapból is pénz folyik. Pedig víz! Mondjuk itt meg semmi.
Szépen hazabattyogok, megzörgetem az óriási fémkapunkat és várom, hogy Őrlány beengedjen. Őrlány épp egy nagy beszélgetésben volt Szeplőkével, a projekt menedzserrel. Őrlány mindig hatalmasakat nevet rajtunk, ha nem tudjuk, hogy valamelyik falu merre van, vagy ha bevalljuk, hogy nem tudunk matoket, banánpürét készíteni. Értetlenül viszonyul ahhoz, hogy mi a fenét is csinálunk mi a verandás házunkban minden nap. Hiába mondjuk, hogy dolgozunk, laptopjainkon adminisztrálunk, információt gyűjtünk, telefonálgatunk, látszik, hogy ezt nem tudja, hova tenni. Érzésem szerint kicsit gyanakszik, hogy valami ördögi dolgot művelünk, amire ráerősít főnökeim és az alapítvány szabályzatrendszere. Ugyanis nem fogadhatunk vendégeket a házban, kelet-afrikaiak csakis akkor léphetnek be, ha valamit meg kell szerelni a házban. Ezt különösen kellemetlennek érzem olyan emberek esetében, akikkel -elvileg- baráti viszonyban vagyunk, vagyis önkéntesen segítenek nekünk eligazodni a kulturális labirintusban, szolgáltatást nem veszünk tőlük. Ráadásul Szeplőkének függönybehúzogatási mániája van, kimondottan azért, hogy az őrök ne lássanak be. És mivel ő az egyetlen, aki behúzogatja a függönyöket, ezért gyorsan felírta egy falra kirakott színes lapra mint házszabályzatok egyikét és konzekvensen számon kéri rajtunk. Ezek után nem csodálkoznék, ha Őrlány azt hinné, hogy ezek a gyanús fehérek benn ülnek a házban és HIV gyógyszert kevergetnek. Egyik nap ugyanis rendes afrikai módjára leheveredtem mellé a fűbe a ház elé és elkezdtem faggatózni az életéről. Kiderült, hogy HIV tanácsadó, csak nem talál ilyen irányú munkát (és nem azért mert nincs HIV fertőzött). Mikor már eléggé összebarátkoztunk, megkérdezte, hogy ugye a fehérek meg tudják gyógyítani a HIV fertőzést. Mire természetesen mondtam, hogy nem, ugyanúgy csak kezelni tudjuk, gyanakodva kérdezte, hogy akkor hogy lehet, hogy olyan kevés fertőzött van Európában. Erre köpni-nyelni nem tudtam, és inkább csendben maradtam. Úgy is hiába mondtam volna bármit, látszott, hogy nem hisz nekem.
Na de visszatérve Őrlány és Szeplőke beszélgetésére, Őrlány épp nem tetszését fejezte ki, hogy nem helyi kajákat főzünk. Ugyanis van egy olyan szokásunk, hogyha marad kajánk, akkor adunk belőle az őröknek, és legutóbb tésztát főztünk, amit Őrlány még soha nem látott azelőtt. Őszintén szólva nem hiszem, hogy puszta kedvességből, ugyanannyira - mivel nincs hűtőnk csak megromlana - attitűdből tesszük ezt. Szóval Szeplőke próbálta elmagyarázni a lebutított nagyon artikulálós ugandai angoljával, hogy a mi gyomrunkat csak fokozatosan szabad terhelni a helyi flórával, az egész beszélgetésből egyfajta távolságtartás érződött ki. Az már csak fokozta a helyzetet, hogy már megint kértünk a helyiektől egy price checket a kerítésjavításra (állítólag sokszor előfordul, hogy a muzunguk magasabb árat fizetnek). Kerítésjavításra azért volt szükség, mert egy kutya néha bemászott a kertünkbe, és ugye health és safety okokból kutya nem tartózkodhat a kertben. Amikor ezt előadtuk komplett idiótáknak néztek minket, de a mi segítőkész Somolygó Sofőrünk szerzett egy srácot, aki végül nem kerítést javított, hanem egy szablyával ágakat vágott le a sövényből és betömködte a lyukakat, amin keresztül a kutya beférhetett. Azt, hogy ezt miért nem tudtuk mi megtenni, nem tudom. Utána még Szeplőke végignézte a sövényt és még pár minilyukat betömködtetett a szablyás sráccal.
Kicsit attól félek, hogy ez a helyzet a helyiek szemszögéből úgy nézett ki, mint egy kreált úri probléma, amire hozatunk egy embert, mert ugyan már mi nem fogunk bokrot vágni, ücsörögnünk kell benn a házban. Utána még kicsit bele is kötünk a srác munkájába, hiszen mi tudunk mindent jobban. Aztán persze bizalmatlanul kérdezgetjük, hogy korrekt-e a mondott ár, pedig simán ki tudnánk fizetni. Itt az emberek egyértelműen úgy hiszik, hogy Európában a csapból is pénz folyik. Pedig víz! Mondjuk itt meg semmi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése