Útilapu

Az előző napi teljes káoszból sikerült nagyjából összeszedelődzködni és jó időben Gatwick felé venni az irányt. Az izgatottság legkisebb jelét sem észleltem magamon, csak valami nyugodt örömöt. Tudtam, hogy ez az ugandai út a legjobb, hogy kiszabaduljak az életemből picit és megállítsam az időt. Ezen csak addig elmélkedhettem, amíg gyanúsan sokat nem állt a busz a dugóban és nem csak a más időfogalommal operáló Afrikától voltam nagyon messze, hanem a reptértől is. Pánikomat talán az illusztrálja, hogy alternatív utakat kezdtem már nézegetni Entebbébe. De ez az első akadály szerencsésen elhárult, és csomagfeladási szempontból éppen időben kiértem a reptérre, ahol találkoztam a többi EPAfricás emberkével.  A kiszabadulás az oxfordi mindennapjaimból emiatt kissé nehezen ment-megy, ugyanis 17 fős csapatunkat 14 angol (pontosabban 14 brit mert 1 skót) alkotja és a csapat nagy része Cambridge-London-Oxford tengelyen undergarduate. Úgyhogy kénytelen voltam végig hallgatni, hogy mi történt az elmúlt hónap frenetikus báljain. Röviden összefoglalom: semmi. Szerencsére azóta izgalmasabb témák is előkerültek, például kiderült, hogy a három srácból az egyik aktmodell, aki azóta is előszeretettel mászkál félmeztelenül és öltözik a nappali közepén.
Na de Dubai fele az Emirates kényelmét élvezhettük, ami ugyebár a Wizzair-Ryanairhez adaptálódott elvárásaimat messze felülmúlta. Az ülésbe applikált tévékészüléken követhettem, hogy kvázi mit lát a pilóta, mivel egy kamera volt a gép elejére erősítve. Ez jó szórakozásnak bizonyult, amíg felszálltunk, meg amíg mindenféle érdekes felhők voltak a láthatáron, aztán amikor egy homogén szürkeségbe és szép lassan feketeségbe csapott át a dolog, akkor rájöttem, hogy nem ez fog lázban tartani 7 órán át.
Dubai reptér modern épületén és leginkább az ott árult temérdek aranyáru csillogásán keresztül vezetett az út Entebbébe. A repülőn útitársam egy túlmozgásos, bajuszkás indiai srác volt, aki lovagiasan felajánlotta a védelmező szerepet ugandai tartózkodásom során és rámtukmálta a számát utána meg belevetette magát a bollywoodi filmek romantikájába. Entebbe reptérről Kampala külvárosában lévő Red Chili Hostel fele kellett eljutnunk, amit táskáink és önmagunk egy taxiba és egy matatuba (iránytaxiként funkcionáló minibusz) való betuszkolása által oldottunk meg. Természetesen a cuccok egy része a kocsi tetejére került.  
 

A kocsi utat magát fantasztikusan élveztem, hiszen végre újra Afrikában voltam. Cseppet sem zavart, hogy az egy órás utat öt óra alatt tettük meg az autók és boda bodák (őrülten vezető motorbiciklisek egy és öt közötti utasszámmal). Színek, szagok és az utcán zajló események vették át az irányítást a gondolataim felett. Csak bámultam kifele az ablakon, és belemerültem az emberek életébe, akik mindennapjaik legnagyobb részét az utcán élik.