A mai nap egy unalmas hétköznapnak indult számítógép előtt üléssel, kérdőív szerkesztgetéssel és nyomtatással. Annyira úgy gondoltam, hogy nem lesz semmi dolgom, hogy egy gyenge pillanatomban felajánlottam itt a főnököknek (akiknek száma megcsappant jelenleg, mert az egyik koordinátornak a Kínában tartott természetesen szponzorált Oxford-Cambridge-Harvard lovaspóló versenyen volt jelenése), hogy kisegítem őket és elviszem Hisztikét a kórházba, ha már - szakmai ártalom - érdekelnek a kórházak. Egy magánkórházba mentünk, nem abba körzetibe, amiről még nem írtam (mert nem bírtam!). Egy félórát sétálgattam arra felé és elmenekültem, a túlzsúfolt kórtermek kövén fetrengő betegek, a földön szárított ruhák-ágyneműhuzatok, az emberek arcán a szenvedés, a kórház felett repkedő rikácsoló marabuk menekülésre késztettek.
Ehhez képest a magánkórház egy gyönyörű épületben volt elegáns dokikkal. A felszerelés az persze inkább kezdetleges, számítógépek sehol.
Szóval ide vittem Hisztikét, kicsit sejtve, hogy lesz egy pszichoszomatikus komponense a betegségnek. Hisztike most van először fejlődő országban, ami meglehetősen intenzív élmény mindenkinek. Ők szegény iskolába kihelyezett projekt workerek meg extrém körülmények között élnek, falukban, denevérek között, még sokkal rosszabb víz és áramellátással mint nálunk, szóval teljesen normális dolog, ha valaki egyszerűen kiakad. Fejlődő országban lenni kihívás mind fizikailag mind lelkileg, hozzá kell szokni, hogy egyszerűen nem vagy jól, vagyis azt hiszem, a legjobb megküzdési stratégia az, ha átdefiniálod a jól levés fogalmát. Az ember immunrendszere folyamatosan terhelve van, kimerítő bármit is csinálni, nem azt eszi, amihez hozzászokott, meleg van, por van, kosz van stb stb. És ehhez adódik hozzá a pszichológiai terhelés. A legtöbben azt hiszik, hogy borzalmakat látunk, fejükben híradóban, fotókiállításokon látott képek járnak. Nem kétlem, hogy aki ebolásokat gyógyít Guineában vagy épp Közép-Afrikában tartózkodik az borzasztó dolgokkal találkozik. De azok, akik mint én is, a biztonságos oldalán próbálnak maradni a kalandvágyásnak, csak szinte észrevehetetlen apróságokon keresztül érintkezik a szenvedéssel és a kilátástalansággal, ami alattomosan üli meg az ember gyomrát. És pontosan emiatt az ember egyszerűen nem érti, hogy mi baja van, hiszen nem köthető semmihez a letargia, nem megfogható problémáról van szó.
Szóval Hisztike kaja faksznis, nem szereti, amit adnak neki az iskolában (kukoricalisztből készült borzalom babbal), ami hát érthető. De Hisztike nyugodtan foghatná magát és főzhetnek magának egy tál rizst egy kis avokádóval és nyugodtan erőt vehetne magán és figyelhetne arra, hogy megiszik egy üveg vizet legalább, de inkább Mars szeletet eszik és rinyál. A főnökség is sejtette, hogy nincs semmi baj, de azért Health and Safety, mindenki menjen malária tesztre, akármi is van.
Szóval kórházban a szisztéma úgy néz ki, hogy bemész, a recepción sorban állsz, kapsz egy üres lapot, amire ráírják a neved, ez a kórlap. Utána sorban állsz a pénztárnál, kifizeted az orvosi konzultáció díját. Utána sorban állsz a rendelőnél. Doki megvizsgál, kiírja a vizsgálatokat, úgyhogy sorban állhatsz újra a pénztárnál, hogy kifizesd a vizsgálatokat. Utána sorban állsz a labornál, sorban állsz a radiológián. Ha megvannak az eredményeid sorban állsz újra dokinál, aki felírja a gyógyszert. Utána sorban állsz a patikánál, aki megmondja, hogy mennyibe kerülnek a gyógyszerek (eszméletlenül olcsók), hogy sorban állhass a pénztárnál. Utána sorban állsz újra a patikusnál, aki odaadja a gyógyszereket. Már amelyik van természetesen. Hogy visszakapd azt pénzt, amit a hiányzó gyógyszerekre költöttél egy kis sorban állással szerezheted vissza a pénztárnál. Röpke négy óra alatt végeztünk, közben mondjuk fel lettem kérve táncolni a folyosón Mr Radiológus által (Hisztike csak Hotspitalnak nevezte a helyet a dokik láttán) illetve megjártuk a sürgősségit is. Mert Hisztike nevét nem meghazudtoló módon egy kisebb hisztit (nem mondom, hogy tapasztalt lennék, de ilyet még nem láttam) ejtett meg a vérvételnél. Már arra a kérésre, hogy szorítsa ökölbe a kezét, sikítófrászt kapott, úgyhogy a labororvosok behívtak, hogy fogjam le. Inkább finom pszichológiai módszereket alkalmaztam és elkezdtem beszéltetni a kajáról, amitől rosszul van, de ez bejött és nem is hányt hálistennek. Viszont vérvétel után konkrétan leugrott a földre ájulás gyanánt, úgyhogy át lettünk helyezve a sürgősségire (értsd három ágy pavilonnal elválasztva, hat beteg, felszerelés: vérnyomásmérő, vércukormérő, pont). Ez azért volt különösen jó, mert így meg kellett mérni a vércukrát, ami egy újabb szúrást, vért és hisztit jelentett. Persze semmi baja nem volt, úgyhogy egy kis pihenő után mondtam a nővérkének, hogy akkor mi most folytatjuk a kivizsgálást. A leletek birtokában (ami kóros volt: hasi érzékenység, Helicobacter pylori pozitív) egy megint másik dokinál kapta meg a végső diagnózist: gyomorfekély. És felfirkantott négy gyógyszert a kórlapra, bár elolvasni nem tudtam, de a gyógyszerek számából ítélve, gondoltam minden sínen van. Persze a kórházi patikából sikerült a multivitamint és gyomorsav-termelődés gátlót kiváltani, úgyhogy még mindig nem sejtettem semmit. Szépen elindultunk hazafele és megbeszéltük, hogy este kiváltjuk a maradék gyógyszert, útközben pedig előadtam elméletem Hisztikének, hogy szerintem nincs gyomorfekélye, csak gyomorgyulladása.
Együtt értünk haza az iskolát látogató főnökséggel, és mivel mindnyájan az éhhalál küszöbén álltunk, egy frenetikus tészta-hagymásparadicsomszósz kombó készítést vettünk célba miután rájöttünk, hogy az összes többi kajánkat hangyák lepték el. (Egyébként azt hiszem, mégsem élek vegetáriánus életet, mert úgy sejtem, hogy véletlenül nagyon sok hangyát megehettem). Főzés közben nagyon ügyesen megégettem a kezem, úgyhogy elsősegély gyanánt szépen betettem a csap alá (Ameddig folyt a víz, utána egy kis miniventillátorral hűtöttem tovább). Mosolyka a koordinátor átvette tőlem a főzést, aztán egyszer csak nagyon nyugodt hangon, kissé ilyen kérdő-kérlelő de nagyon nyugodt hangon így szól szép angol akcentussal: Klara. Gondoltam nem tudja eldönteni, hogy elég puha-e a tészta, úgyhogy szép lassan átmentem a konyhába és látom, hogy Mosolyka egy pontra mered. Nem teljesen értettem, mi történik, néztem rá kerek szemekkel értetlen arcot vágva. Mosolyka megkérdezte, hogy hogyan lehet lekapcsolni a gázfőzőt. Mondtam neki, hogy hát szépen letekered a fogantyút. Az egyik főző esetében ez nem olyan egyszerű, egy fogó segítségét és némi mozgáskoordinációt igényel, mert ha még emlékeztek, a villanyszerelő javítás után elvitte a fogantyút. Kicsit ideges voltam, hogy szerencsétlenkedik, meg egyébként is fájt az ujjam és vissza akartam menni a miniventillátorhoz. Aztán kezdtem észrevenni, hogy mi a probléma. Azért hitte azt, hogy nem sikerült lekapcsolnia a gázsütőt, mert alatta szépen minden meggyulladt. Egy kisebb pánikolós káromkodás után (be kell valljam, hogy egy fél percig örömmel gondoltam arra, hogy a főző alatti sok rohadt kis hangya tűzhalált hal) megegyeztünk abban, hogy akkor öntsünk rá vizet. Na igen, de kb ötperc volt még egy félbögre vizet sikerül kifacsarni a csapból, ami hát nem oltotta el a tüzet. Úgyhogy félelmetes problémamegoldó képességem gyanánt berohantam a szobába a féltve őrzött ivóvizünkért és szépen elárasztottam a konyhát. Végig néztünk a kissé égett, koszos-kormos, vízzel elárasztott hangyák-lepte konyhán és Mosolykával konkrétan röhögőgörcsöt kaptunk.
Kissé izgatottam vágtam bele a kutatásomhoz szükséges kérdőív módosításába, amihez még hozzáadódott egy kis idői nyomás is, ugyanis nem szeretünk sötétedés után mászkálni. Gyorsan hívtam Vihogó Deust a taxisofőrt, hogy jöjjön el értünk. Először a gyógyszertárba mentünk, ahol meglepetten vettük észre, hogy a Hisztikének felírt egyik gyógyszer az nem más, mint vas. Kezdtem nem érteni a dolgot, hogy miért kap valaki gyomorfertőzésre vasat, főleg ha Doxycyclint szed maláriaprofilaxisként (a vas gátolja a gyógyszer felszívódását). Utána szépen mentünk intézni az intézni valót, rohantam nyomtatni, persze mivel kb ezer oldalra van szükségem, valószínűleg még mindig nyomtat a nyomtató. Még egy nagy bevásárlást is tartottam, ahol luxuscikkeket engedtem meg magamnak joghurt, chappati és rovarölő megtestesülésében. Még különböző dolgokat kellett intéznünk, telefonkártya-feltöltés, bank, tollakat kellett vásárolnom a gyerekeknek, a rohanástól azt se tudtam, hol áll a fejem és csak arra tudtam gondolni, hogy fogom kinyírni otthon az összes kis rohadt hangyát.
Úgy tűnt, hogy mindennel végeztünk és szépen beültünk Vihogó Deushoz a kocsiba, aki elindult velünk hazafelé. Az úton nem másról mint a vezetésről beszélgettünk, Hisztike elmesélte, hogy hát neki nem sikerül átmennie a vizsgán. Én persze viccesen megjegyeztem, hogy remekül vezetek és szívesen megmutatom. Na ezt Vihogó Deus komolyan vette, és ahogy leértünk a főútról, kiugrott a taxiból és átadta a volánt. Hisztike nagy győzködésbe kezdett, hogy ez mekkora poén (annyira nem kellett). Szóval minden huppanónál stílusosan sikkantva egyet szépen hazavezettem, egy boda bodást se nyírtam ki útközben és a kocsi is megmaradt. Azért a terep jellegéről majd kaptok egy kis ízelítőt, ha sikerül a videót feltölteni.
Az este még nem ért véget, mert először is összes agressziómat egy hatalmas tömeggyilkossággal vezettem le új fegyveremmel, a rovarölővel. Utána pedig gondoltam átbeszéljük Hisztikével a gyógyszereit, mire felfedeztem, hogy férgesség elleni antibiotikumot kapott a bakteriális fertőzésére. Innentől kezdve értelmes megnyilvánulásaim megszűntek és csak az járt a fejemben, hogy ezt nem hiszem el. Mikor is farkasvonyítás közepette el gondoltam vonulni a szobámba, láttam, hogy a villanyszerelő itt járt és megjavította a lámpámat. Ez picit a gázsütő analógiájára sikerült, ugyanis leszerelte a villanykapcsolót. Remélem az nem gyullad ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése